Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

,,Felkiáltójelek állják el az utat”

Az érzelmek szele Nagyszalonta felől emlékfoszlányokat röpít elém. Szavak, mondatok ölelik körül a tájat, melyre egykor azt mondtam: otthon, szülőföld. A tegnapi meleg kézfogások a súlytalanságba vesznek, mégis belül őszintén érzem a régi barátok barátságának gravitációját. Ugyanúgy a földön járunk mind, mint egykor: ők ott, én itt. S OTT és ITT között nincs híd, nincs palló, csak szavak szállnak oda-vissza, csőrükben az egyetlen remény, a kommunikálás lehetősége.

Arany nagy irodalmi múlttal kacérkodó szülőföldjén, ma is vannak, akik a szürke hétköznapokról is irodalmi fonalat gombolyítanak. Pálfi Török László születési adata mellett az 1968-as év áll, ám tulajdonképpen igazán 1985-ben született meg, amikor első verseit a nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör pályázatára behozta. Aztán fokozatosan elindult az úton; azon az úton, amelyen nappal napnak Reviczky Gyula ragyogott, éjjel pedig Kassák Lajos jött föl csillagnak. Reviczkytől a kesernyés ízekhez való aklimatizálódást, Kassáktól a szüntelen újatakarást kezdte titokban elsajátítani. Aztán szinte mindenki meglepődött, amikor 1986-ban a körbeli fellépésén, rímekbe szedett tüskés hangulatcsokrok helyett, versekkel jelentkezett. Versekkel, melyeknek szerzője, ha nem is lehelt egyből „lángot deres ágra”, de melengetni kezdte a modern líra vetületeit értő és érző közönség kedélyállapotát. Vitaindítót a versek előtt én tarthattam, s a kör vezetőségében való ténykedésemnek, talán ez a megtisztelő feladat volt a fénypontja.

Aztán később már nemcsak a grundokra jártunk együtt bőrgolyót kergetni, hanem a Csonkatorony tövében a súlyos szavakat is együtt görgettük. Én a legnehezebb szituációban is mindig mosolyogtam, ő viszont csakis sapkában és sálban engedte versbe metaforáit, mert érezte: Romániában egy fiatal kezdő magyar költő számára nagyon hideg van.

„Felkiáltójelek állják el az utakat/ talán valaki megmenekít” — szól Pálfi Török László segélykiáltása az Üzenet az üvegből című költeményből. Ugyanebben a versben találjuk a „Segítsetek röhögni magamon” sort is. A költő tudja egy olyan korszakban, amelyben mindenki vét ő sem mentes a ballépésektől. Saját hibáit kíméletlen öniróniával kívánja felszámolni, s e hibák leleplezéséhez ugyanúgy segítséget kér mint, ahogy a cél-úton a szabad elvonulást követeli. Tudja hatalmas önkritika, önmérséklet kell ahhoz, hogy reálisan érzékeljük a valóságot s ne elfogultság irányítsa igazságérzetünket.

A napokban kaptam a hírt, a nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör verspályázatán az első díjat ez a fiatal költő kapta. Gratulálok! És bízom benne, eljön az az idő, amikor a felkiáltójelek elcammognak Pálfi Török László léptei elől. Úgy legyen!

Magy ári Barna-74-