Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

jából azonban még mindig kérdéses marad egyrészt, hogy milyen mértékű torzulást szenvedett írott formába történt transzformációja során; másrészt, hogy mivé lesz a szavakká redukált élmény sorsa a befogadó értelem hatókö-rében: hogyan fordítódik vissza borzongássá, didergéssé, kimerült-séggé, elkeseredettséggé, bosszúsággá, szégyenkezéssé, megnyugvássá, sőt, belülről melegítő örömmé, ha eddig eljutunk — nem rólad beszélek —, egy másik, talán fülledt és zsúfolt kupéban zötyögő, vagy éppen fürdőkádban ülő, jókedvű ember — az ismeretlen olvasó — érzékeiben és gondolatvilágában? Aki mellesleg, természeténél fogva, képtelen magányos sétákat, elmélkedéseket értékelni, nem mélabús alkat, nincs türelme szójátékokat játszani és nincs is érzéke a nyelvi finomságokhoz.

De menjünk tovább! Ezt az — egy beszélgetéshez képest viszonylag hosszú idő alatt, több egymást követő nappal és éjszaka során gondosan létrehozott eredményt, véglegesített szövegemet, amint itt absztrakt formában megjelenik, fizikai érzékelés közvetlenül nyilván nem fogja azonosítani az eredeti tapasztalattal: fehér papíron fekete betűket pislákoló fényekkel, hideg járdával, kihalt éjszakai utcákat áztató esővel. Várható a már eleve elvont kategóriákat alkalmazó, sokkal áttételesebb és összetettebb referenciahálózattal rendelkező tudat sikeresebb interpretációra képes. Érted, miről beszélek? Mégis — túl azon, hogy egyáltalán ismeri-e a betűket összekötő rendezési elvet, magát a nyelvet és méghozzá éppen ezt a nyelvet: például, ha kezedbe vennél egy japánul írt könyvet, mit bogoznál ki belőle? tehát—, együttműködésre való hajlandósága ellenére sem biztos, hogy referenciáinak véges és általam fel nem becsülhető, tehát kiaknázhatatlanul szubjektív elemei között található — akár pozitív, akár negatív értelemben minőségileg alkalmas támpont az ismertetett élmény valósághű feldolgozásához. Lehet, hogy túljutott az én színvonalomon, lehet, hogy az életben sem jut közelébe. Az természetesen megegyezés dolga, hogy a valóságot egyoldalúan a szöveg képviseli, hiszen önmagáról van szó, de — akárki legyen is az illető — affelől bizonytalanságban maradunk, hogy milyen fokú hasonlatossággal, mennyire eredetien lesz képes azt megtalálni, kihámozni a versből.

Emiatt írnak a világban olyan töméntelenül sok, egyre több és több könyvet. Meglehet, ezért is szeretnék az írók még tovább bővíteni és pontosítani az emberi és anyagi természetről felgyülemlett tudást. A magukét és másokét. És emiatt olvasnak az élet különböző buktatóit, útjait, alagútjait járó emberek oly igen nagymértékben különböző témájú könyveket — a szerzők művészi-szakmabeli kiválóságától nem ritkán függetlenül —, ami nem tragédia, csupán az irodalmi hírnév és a halhatatlanság relatív nagyságára és reális határaira vet fényt, tette hozzá a költő.- 19 -