Szivárvány, 1990 (10. évfolyam, 31. szám)

1990-06-01 / 31. szám

ZALÁN TIBOR

Közelítő üveglap

Múltam annyi csak, amennyit elmulasztottam. Zavartan, virágok között henteregve, föl-fölkapom a fejem. Vízesések távoli robaja szólít. Mióta láttam a Tejúton a Herceget, nem találok vissza az ifjúságba. Lányok hajló testűek, hajnal-szagúak, segítsetek! Virágok. A hó úgy zúdult alá, mintha ölni akarna. Emlékeim leszivárognak a földbe, halottaim átkiáltanak az öntöttvas éjszakán. Egyedül maradtam vörösboraimmal : elkezdődött hosszú bujdosásom. A kerten át akár ha lassított filmen vagy álmodó felforrósodott agyában, lebeg az angyal. Szárnya kék, haja

pedig végetnemérő uszály lenne —------férfi az angyal

és nő és gyerek. Lép, lép, szíveken jár, tükrös, cifra mézeskalács szíveken lép. Ezen a tájon majd senki se járt , csak a fertőző esők, a koponyába fúródott nehéz szavak vagy ők sem. Ruhát cseré! a madárijesztő is. Múltam már nem lehet leszámolásom. Se az. Ahogy apám átmegy a lebontott téglagyáron, ahogy anyám a kubikgödörbe borraI leszól, nem múlt és nem is jelen, talán így jelenmúlt, vagy álom a vágóhídon, máshol, de az is lehet, hogy én nem létezem. Nemlétezem. Nemlétezem a világot, az alacsonyan vánszorgó felhőket, a pálmák szétpattanni készülő levelét. Vagy a híreket, a rádió szájából fröcskölő mocskot, a tévé pofáján lecsorgó emberiség-váladékot. Leginkább magamat, aki aki aki aki létbe szúrva él, mint a gyökértelen állat, vagy a veszettségben fetrengő virág. Nemlétbe szúrva áll majd arcán keresztülrepül a légy a darázs, hervad már, szeme üregein átfúj a szél Lehetnének még leírva mind a görög tengerek. Nem lehetnének. Az alkonyaiból nehéz csordák szédelegnek elő, élükön boldogtalan otthonaikatveszített hímek vonszolódnak, feszülő ágyékukra mered a semmi. Szobrok vetkeznek valaki tekintetében — megmeredt, megkövült, megfagyott pillanatok vagy zenék. Már mindegy, kié a tekintet. Beúsznak a hajók és kihajóznak az örömök. Az örömök. Ágy — akár a hullaházban-10-