Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Éjfélkor albérleti udvaromban

eszmélek rá. Téged telefonon hívni annyi, mint gyufaszálat meggyújtani, csonkig égni, mikor az a titokzatos kattogás az űrben rámijeszt, felráz, a tárcsázást hagyjam abba. mert a következő pillanatban felveheted a kagylót, fülembe mondhatnád azt, hogy megengedték s eljöhetsz, annyi kattogás, annyi pálcikaégetés után, csak azt az egy szót ejtsd ki, sokkal többet úgyse hallok, értek, abból, amit körénk engednek hidak alatt tanyázó emberek, a képből, hogy állsz zongorád mellett és nekem válaszolsz határon túlra, ezek a gyufaszálak maradtak, dobozukban elégve, összezsugorodva, játszom velük oroszrulettet éjféltájt, miután magunkra hagytak azok az emberek, miután szobámból kiszorít a csend, a lépcsőházban szembejön a házmester, azt hiszi, hogy kezem a zsebemben ökölbe szorítom, pedig csak ezt a gyufásdobozt szorongatom, éjfélkor albérleti udvaromban, ahol egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy benne gyúlékony pálcikára találok, egyre sötétebb az udvar körülöttem, a következő, mormolom magamban, lángra lobban, a következő pálcika, hát persze, a következő, másképp fog égni, úgy, mintha megengednék, úgy mintha mellettem állná).

— Kínai térplasztika