Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-10-01 / 26. szám

DOMA HID Y ANDRÁS

A Múlt vége

— regényrészlet, II. —

XVI.

Dusán ölébe ejtette a könyvet. Aeneas Latiumban. Unalom. Voltaképpen semmi sem történik Circe baljós szigete után. melyhez ha nem is hajóztak közel, mégis hallhatták foglyai síró üvöltését a vizen át. A Tiberis idilli képe, amint eveznek rajta felfelé; vízbe hajló fák, madárdal, fehér fodrok a csobbanó lapátok nyomán, kikötés. Sebtiben összehordott bogyók, gyümölcsök többnapos lepényeken, „esszük az asztalt” — kiált fel a majszoló Iulus és Aeneas a hárpiákra gondol, ezekre a madártestű, asszonyarcú szörnyű szörnyekre, amint sikoltozva repdestek volt az étkezők körül szigetükön. Kréta után. Mert rikoltó jóslatuk szerint ott lesz új hazájuk, ahol megeszik az asztalt. Megérkeztek hát. Nem emlékszem, hogy olvastuk ezt a részt, kihagyhatta Sidi tanár úr, aki Didót szerette, meg a csatákat.

Felkelt. Az Aeneis puha, piros marokkóba kötött vékony kötete zubbonya bal alsó zsebébe vándorolt, az volt a helye, éppen odafért. Sári néni megzavart. Nem lehet mindent Sári nénire fogni. Ma is milyen csinos. Elevenére tapintottam volna Dani bácsival? Mikor lesznek öregek a nők? Soha. Soha? Mama negyven volt, azt hittem, öreg. Amíg aztán egyszer Pali. Pali a szobámban. Várdán. Palinak sohasem ágyaztak vendégszobában. Pali mindig nálam aludt, ha feljött Terekről, én az ágyban. Pali a díványon. Sokszor éjfél utánig beszélgettünk. Suttogva. Egyszer csikordult a csigalépcső a szomszéd szobából apa súlyos léptei alatt. „Most megy Alisz nénihez az öreged.” Pali kamaszos hangja, vigyorgása. Mármint hogy megy. Addig azt hittem, valami fontos dolog jutott ilyenkor eszébe, váltólejárat, valami, ami nem tűr halasztást. Ilyen agyalágyult voltam. Lassan fejlődtem. Könyvek miatt? Nem, egyszerűen hülye. Képes lettem volna tovább hinni ezt a marhaságot, ha nem látom Pali vigyorát. Attól kezdve figyeltem azt a nyekergő hangot apa szobájából felfelé, mamához. Ami ritkult évek folyamán. Apa nagy kakas volt pedig, mondják. Katz Ernesztin. Igaz lenne? Szép, nagy keble a pulton, ahogy ült, mögötte rőfösárú a polcokon. Azt hittem negyven után megszűnnek ezek a dolgok. Se karom, se farom. De nem. Lám. Sári néni. Mama is elég mutatós még. Nagy Katalin. Hagyjuk. Ma sem írtam még semmit.- 4