Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

mely a jelennel foglakozik, s így természetesen Erdély „visszatérésével” is a Bécsi Döntés után. Miután ehhez a döntéshez az akkori román vezetők hozzájárultak, a román kritika a harmadik kötetet támadja a legélesebben. A mű elejét a kontinuitás elmélet szerény és halkra fogott cáfolata miatt támadják; a második kötetet mintegy csak a szimmetria kedvéért.

Régi tétel, hogy a történelem könyveket a győztesek írják egy-egy háború után. Egyetlen olyan amerikai filmet sem láttam a Világháborúról, mely a németeket „szimpatikusnak” ábrázolta volna. Jó, szimpatikus indiánok is csak újabban keletkeztek a Hollywood-i filmvásznakon, nagy részben a fekete lakosság emancipációs mozgalmának hatására, mely 1960-ban kezdődött Kennedy elnök alatt. Ám míg az USA egy keletkezőben levő fiatal civilizáció, mely még nem érte el a „nemzet” címszó alatt ismert történelmi tudatot, a magyarság öszszefiiggő nemzetet alkot a történelmi ezer év kezdete, Szent István óta, s ebbe a magyar nemzet-testbe az erdélyi magyarság szervesen s nem csak mellesleg tartozik bele. Ugyanakkor a háborút — legalábbis velünk szemben, ügyes kiugrási és átállási politikájukkal — a románok nyerték meg, s így a régi cuius regio, eius religio elve a cuius victoria, eius história tragikomikus skizofréniájává irtja most épp azt az államalapító sa románokkal lényegesen humánusabban bánó magyarságot, mely az évszázadok során befogadta őket, iskolákat alapított számukra, és soha semmit sem tett görögkeleti vallásuk ellen; vagyis: önmagukat pusztítják amikor minket irtanak, mert, és ez a perverz igazság: belőlünk lettek! Köpecziék három kötetes munkája ezt így nem mondja ki, de aki értelmesen és gondolkozva olvassa ezt a hatalmas hézagpótló és negyed évszázadnál is sokkalta többet késett munkát, csak erre a következtetésre juthat. Mi posztnacionalista, védekező-defenzív „patrióták vagyunk; míg román szomszédaink támadó ofenzív neo-nacionalizmus és sovinizmus agyhártyagyulladásában álmodják hagymázas, délibábos múltjuk rongyszőnyeg-foszlányait. Ha meggyőződhetnénk arról, hogy mindez a nemzeti serdülő kor óhatatlanul bekövetkező fázisa csupán, melyet túlélvén, románok, szászok és magyarok békében fognak tudni élni egymás mellett Erdélyben, nem is volna akkora aggodalomra ok, mintamilyenre sajnos valóban van. Már Sztálin megmondta, hogy „a magyar kérdés: vagon kérdés” és ezt a Szovjetuniótól magát legalábbis mutatványos apróságokban — mint a Los Angeles-i Olimpián való részvétel a Kreml parancsa ellenére — megkülönböztetni kívánó Ceausescu élénk odafigyeléssel megtanulta s most mint jeles diák alkalmazza is. Innen a hirdetett lakosságcserék; a szomorú tény, hogy Kolozsvárnak több a román, mint a magyar lakója. Ezt az állandó ember-anyag mozgatást egy-két ősrégi székely falu vészelhetné át a még keletebbre lakó csángók módján, akik minden ésszerű feltevés szerint sem lehetnek nyugatról oda beköltözött idegen test, hanem inkább a honfoglaló magyarság őseinek mai leszármazottai.

5. A történelmi tudat, mint lelkiismereti kérdés:

Számtalanszor feltevődik a kérdés: mit tehetünk mi, amerikai magyarok Erdély érdekében? Túlépve álampolgári kényelmünk és lustaságunk tévé-ernyőt bámuló tétlenségén, szervezkednünk kellene erdélyi magyarok csoportos kihozatalára, a Kongresszus és a Szenátus állandó értesítésére a jogtiprások ellen. Tudatosítanunk kell elsősorban önmagunkban, majd az amerikaiakban, hogy a „Transylvania” szó csak annyiban azonosítandó a vérszopó Drakulával, mint Magyarország Lúgosy Bélával, vagy más Hollywood-i előkelőségekkel.- 152-