Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

Miért írunk történelmet, azaz történelmeket?

— Reflexiók az igazság és történelmi tudat címszavak alatt közismerten ismeretlen fogalmak margójára egy idejét túlontúl megért mű kapcsán —

Erdély története, Akadémia Kiadó, Budapest, 1987,

I-III kötet, második kiadás, főszerkesztő: Köpeczi Béla, szerkesztették: Makkai László, Mócsy András, Szász Zoltán, Barta Gábor közreműködésével.

1. Mi a történelmi tudat?

Jelen elmefuttatásnak nem lehet célja, hogy részletes beszámolót adjon e három kötetes gigászi munka alapos és szakszerű ismertetése formájában; erre 150 oldal sem lenne elegendő. Erdély „történelmének” röviden összefogott szinopszisát megtalálhatni az első kötet „Előszó” c. lapjain, mely pontokba foglalva tárgyalja mindazt, ami a későbbi három köteten át következni fog. Tovább egyszerűsítve az absztrahálást, azt lehetne mondani, hogy Erdély története nagy körvonalakban kihámozható egynémely ásatás őskori leleteiből s ebből arra lehet következtetni, hogy ősi kultúrterülettel van dolgunk, mely földrajzi fekvése következtében a hadak útjának közepén állott mindaddig, míg rövid időszakra Trajanus császár légiói foglalták el az egykori dák királyságot. Az is kiderül, hogy ezt a római kolóniát majdnem teljesen felszámolták és kiürítették, olyanynyira, hogy semmiféle jelentős archeológiái anyag nincs, ami a „dákok” római latint beszélő kolóniáinak folytonosságát, „kontinuitását” igazolná; ugyanakkor sok a gót, a gepida, az avar, a hun, a magyar és a szláv anyag u.m. ékszerek, sírok, stb. Az is kitűnik, hogy a románok, akik valóban egy keleti neo-latin nyelvet beszélnek, nem voltak őslakói ennek az „Erdély” nevű földrajzi egységnek, hanem a középkortól kezdődően a 16-ik századon át a jelenig lassanként betelepednek a mai Erdély területére. Erre vall a temérdek albán és illír valamint szláv szó a román nyelvben, hogy az elrománosított magyart ne is említsem. Részletesen foglalkozik a mű az erdélyi fejedelemség korával, a török hódoltsággal; 11. Rákóczi Ferenc szabadságharcával, annak bukásával. Részletesés reális képet kapunk Erdély helyzetéről a Monarchia alatt, valamint az 1 és Il-ik világháborúk során; s mindez a mába torkollik.

A mű alaphangja a hűvös objektivitás és a szocialista „történelmi materializmus”, ami eleve azt feltételezi, hogy egyik nép sem jobb a másiknál, ellentéteiket az osztályharc erőszakolta ki. Ha ez így volna, akkor soha a román és magyar nép nem élhetett volna békésebben és boldogabban egymás mellett, mint éppen manapság. Köztudomású, hogy soha a román-magyar viszony ilyen mélypontot még nem ért el, mint ma, Nicolae Ceausescu uralkodása alatt.

A baj a történelmi tudattal van, ezért fogom ilyen rövidre a „tényeket”, azaz a külső, érzékelhető megjelenési formáit annak a ragályos kórnak, már-már járványszerű betegségnek, amiben ez a két nép, a magyar és a román, pár évszázada szenved, s amely ma Romániában a heveny és halálos gyulladás fokát égi, éri el.- 148 -