Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)
1988-06-01 / 25. szám
Az utolsó Czebe Szabó Balázskának ajánlom, legyen méltó nagyapjához. A minap jött otthonról a szomorú hír. Lement a pincébe, nem emlékszem hány emelet volt, pedig jártam egyszer nála. Talán fát akart fölhozni. Hogy nem jött vissza, valaki utánament megnézni, hogy mit csinál olyan sokáig. A lépcsőn ült, intelligens arcán megbékélés tükröződött. A szívroham pillanata alatt talán átvillant agyán egy dallam a klasszikus szerzők valamelyikétől, hiszen ismerte valamennyit. Így ritkult meg sorunk megint, így ment el tőlünk Czebe Valér, vezérkari százados, hadifogoly, rab, internált, segédmunkás, térképrajzoló és tisztviselő. És sokkal, sokkal több. Mikor 1949 koratavaszán belökték a cellámba, ahol hatodmagammal már hetek óta éltem a legnagyobb bizonytalanságban, nem tudhattam, hogy ez a magas, ott is elegáns, 36 éves új cellatárs és barát milyen nagymértékben fogja gazdagítani életemet, nemcsak az enyémet, de mindazokét, akik hosszú kálváriája folyamán kapcsolatba kerültek vele. Csak néhány hónappal előbb tért vissza több éves orosz hadifogságból. Öccse Jenő, szintén vezérkari tiszt egy katonai letartóztatási hullám egyik áldozata révén a rendszer logikája Valért is közénk dobta. Talán mert a fogság nem volt újdonság számára, fatalista volt és bátor. Történetei és száraz humora tartották bennünk a lelket akkor, mikor a fogság nekünk, újonnan letartóztatottaknak elviselhetetlennek tűnt, kevés tárgy volt amihez ne tudott volna hozzászólni. Csak az öccsének a sorsa nyugtalanította, aki egyetlen rokona volt, mint Valér mesélte, ők ketten az utolsó Czebék. Czebe Jenő szintén ott raboskodott nem messze tőlünk. A mi cellánk, az egyes számú közvetlenül a mosdó mellett volt. Hallottuk a vasajtón keresztül amint reggelente a különböző zárkák lakói futva jönnek a mosdóhoz, hogy néhány perc múlva az őrök üvöltözése közepette rohanjanak vissza. Egy idő óta minden reggel ilyenkor valaki törülközőjével az ajtónkra csapott. Valér tudta, hogy ez az öccsének a jeladása: „Itt vagyok még, élek”. Aztán a jeladás megszűnt. Valér gondterhelten járkált fel-alá. Mikor a harmadik napon se jött jel, odajött hozzám. — „Tudom, hogy az öcsém már nem él” — mondta tompa hangon. Hiába mondtam, hogy talán elvitték az oroszokhoz kihallgatásra, vagy átvitték valamelyik másik helyre — sok ilyen volt akkoriban Magyarországon — Valér csak a fejét rázta. A hírekkel is úgy van a dolog mint a vízfolyással, hiába tesznek akadályokat az útjába, a víz mindig talál utat magának. A mi a világtól elzárt cellánkba is eljutott a hír: Az egyik rabot a magasföldszinten lévő egyik irodahelységben vallatták, amelynek két rács nélküli ablaka az utcára nézett. Egy óvatlan pillanatban a rab kitépte magát az őrök közül, az ablakhoz szökött és azt áttörve leugrott az utcára és futni kezdett az úttesten át. A kapuban álló őr a géppisztolyához kapott és a járókelőkkel mit sem törődve a menekülő után küldött egy sorozatot. Többen megsebesültek, a rab összeesett. Czebe Jenő hősi halált halt, akkor is ha hátulról érték a golyók. Ez is elmúlt. Sem a hadifogság évei, sem a négy hónapig tartó séta vagy testgyakorlás nélküli zárkaélet nem tompította el Valér reflexeit. Azon rabok összetartozóinak, akik már huzamosabb idő óta voltak a pince-cellák lakói, meg volt engedve, hogy hetente egyszer tiszta fehérneműt hozhassanak és 139 -
