Szivárvány, 1988 (9. évfolyam, 25-26. szám)

1988-06-01 / 25. szám

A fő bajt abban látom, hogy hatvanhét év alatt a trianoni tragédiá­ból csak a magyarok elvesztését láttuk, és nem ejtettünk szót ugyano­lyan súllyal arról, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, a több száz éve velünk élő románo­kat, németeket ruszinokat is. Őbennük sem tudatosult, hogy nemcsak mi vagyunk vesztesek, ők is elvesztettek minket. A Kárpát-medence né­pei egymásra hatva, gyakran egymásba olvadva, ugyanakkor kultúrá­jukat megőrizve, fejlesztve, gazdagítva és átadva élték sokszínű életü­ket, közös gazdasági és állami egymásrautaltságban. Népeink történel­me, életmódja, szokásrendje, erkölcse, de génjei is át meg átszövik egy­mást. Ennek felismerése helyett sérelmi eszkaláció kezdődött, s az egykori közös hazát szögesdrótokkal darabolták fel. Bár minden nemzetben voltak, akik a közös érdekeket felismerték, de hangjukra mások nem figyeltek. Nincs más lehetőség, mint előkészíteni az új, egymás megbecsülésén alapuló, egymás érdekeit figyelembe vevő tágabb hazát, a középeurópai integrációt. A mai magyar és középeurópai valóságot látva bármily reményte­lennek tűnik, el kell kezdeni ezt a sziszifuszi munkát. Ránk vár a kezde­ményezés — nemcsak geometriai középponti helyünk miatt, hanem azért is, mert nekünk a legfontosabb. Bármennyire paradoxon: nekünk magyaroknak kell megkedveltet­­nünk magunkat a többi néppel. El kell oszlatnunk a sok évtizedes, meg­kövesedett gyanakvásokat, szorongásokat, az ezekből eredő félelme­ket. Akkor visszaszorul a gyűlölet. Ne kultúrfölényről, magasabbren­­dűségről, történelmi előjogokról beszéljünk, hanem tegyük vonzóvá magunkat szomszédaink előtt. Ehhez vonzó és gazdag életet kell Ma­gyarországon teremteni — mindenekelőtt demokráciát és élő közössé­geket. Meg kell ismertetnünk és meg kell szerettetnünk magunkat a többi néppel, és meg kell őket ismernünk. A nemzetek elkülönülését és ugyanakkor karakterük megtartását a nyelv okozza, amely nemcsak kommunikációs eszköz, de puha bölcső és vasrácsos ketrec is egyben. Sokat kell tennünk azért, hogy a nyelvi különbözések ne elkülönü­lést, hanem színességet jelentsenek. Sok magyart kellene küldeni a kö­zépeurópai országokba vándorútra, tanulni, és még több középeuró­pait kellene, akár egyoldalú és jelentős anyagi áldozatokkal magyar is­kolákba és egyetemekre hívni. Sok-sok Petru Grozát, Országh Pált, Emil Boleslav Lukavcot kellene „reinkarnálnunk”: ők kiválóan ismer­ték és szerették a magyar kultúrát is, és jó fiai voltak hazájuknak.- 104-

Next

/
Thumbnails
Contents