Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

na, ha felületesek, de jól építik házaikat, ha józan és dolgos emberek. Mit ér a hatalom, ha az továbbra is a központi kormány kezében van, miközben az eldugott vidéki városkákban folyton megismétlődik Gogol Revizorának esete? Ifjúkoromban a demarkációs vonal az egykori német és osztrák tartományokat választotta el azoktól, ahol az oroszok tündököltek adminisztratív képességeikkel. Az ellentét szembeszökő volt. Hiába reménykedtek „tabula rasa”-ban az orosz forradalmárok. Miután élcsapataikat visszarendelték a Kremlbe, azzal az emberanyaggal, azokkal a szokásokkal és hagyományokkal kellett munkához fogniuk, amelyeket ott helyben találtak. S ami még rosszabb: őket is annak a földnek a szelleme kezdte formálni. A szovjet történetírók bizonygatják, hogy Rettenetes Iván, Nagy Péter és II. Katalin hozzájárultak a haladáshoz, sőt egy majdani forradalomért dolgoztak. A „haladás” szó persze itt nevetségesen hangzik, de magyarázatát adja az erő kultuszának. Az erőének, amely képes legyőzni minden akadályt.

Oroszország iránti magatartásomban ott csíráztak jövendő konfliktusaim amerikai barátaimmal. Ezek nacionalizmussal vádoltak, pedig tudták, hogy nem osztom az emberiséget kategóriákra — a jókéra és a rosszakéra — a faj, a vallás, vagy a származás szerint. Azt is tudták, hogy bűnnek tartom a kollektív felelősségre vonást. Viszont csodálkoztak személyes rokonszenvemen az oroszok iránt; minden összejátszott, hogy a helyzet öszszezavarodjék. Kétségbe ejtett az a megállapítás, hogy hiányzik belőlem a megkülönböztetés képessége. A XX. század az ipari termelés statisztikai adataival, és néhány gazdasági vagy politikai rendszer definíciójával akarja kitölteni a keletkezett űrt, s közben elhanyagolja a fejlődés titkainak kutatását. Pedig semmit sem volna szabad mellőznie, még az elfeledett orosz vallásos szekták neveit sem.

A múlt eseményei észrevétlenül átalakulnak emlékezetünkben. Olyan régi dolgok, mint az antik Róma eseményei, csak azért élnek tovább, mert Rómában — és nem másutt — öltött alakot a katolicizmus. íme egy másik példa: a Loire völgyének déli tájain még él a középkorban importált hódító szellem, felszívódva az ottani protestáns lakosság forradalmi szellemébe. Amikor országok és társadalmak leírását még nem befolyásolta az oly sok fejezetre tagolt tudomány, a szerzők — nagyrészt utazók — nem restellték feljegyezni egy háztető hajlásában, egy ekeszarv formájában, az emberek taglejtéseiben és közmondásaiban rejlő történelmet. Valamikor egy személyben lehetett valaki krónikás, szociológus és történész; manapság szét kell válniuk. A nemzetek békés együttéléséről szóló — kevéssé meggyőző — aforizmák megpróbálnak megmagyarázni egy igazságot, amely gondolatilag tarthatatlan. Egy lengyel ismerősével folytatott beszélgetés közben Mereskovszkij orosz író ezt mondotta: „Oroszország olyan leányzó, aki sohasem talál magának férjet. A tatárok, a cár, a bolsevikok sorra megerőszakolták. Feleségül csak Lengyelország vehette volna. De Lengyelország túlságosan gyenge volt hozzá.” Nem kutatom az ítélet igazságosságát.- 85 -