Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
tam kitalálni. Amellett meg ez még lényegében igaz is volt! Viszont nem igen érdekelte őket. Próbáltam sorolni Pali érdemeit — erre sem voltak kíváncsiak. Igazán mindegy volt ott, hogy én mit mondok, mit nem. Tudtak úgyis mindent, jobban mint én. Hogy én mikor beszéltem az urammal, mikor járt ő otthon, hogy mikor mentem az olasz követ lakására, mikor mentem át a belga követségre, mikor mentem onnan haza — én már nem emlékeztem a pontos dátumokra, de ŐK igen. MINDENT tudtak! Talán annyi mégis volt, hogy sikerült pár dolgot elhallgatnom. Pali oroszellenes kijelentéseit, meg ilyesmiket — ezt persze hogy nem mondtam el. Nem, hát amiről jobbnak láttam hallgatni, arról én hallgattam! Isten tudja hogy jól csináltam-e, akkor se tudtam, meg utólag is állandóan ezen tépelődtem — de hát jobban nemigen csinálhattam volna. Vége lett aztán ennek is, egy idő után megunták és nem is hívtak be többet. Munkám nem volt, ott álltam üres kézzel — arra használtam fel az időmet, hogy — hát házaltam. Elmentem mindenkihez, aki illetékes volt az ügyben, vagy akit valamiért annak véltem, meg akiktől bármiféle tanácsot reméltem. Elmentem Rácz Gyula bácsihoz — régi partizán volt ő is, az uramnak elég jó barátja —, és tényleg nagyon baráti volt, vígasztalt és nyugtatott. Én ugye elég rémülten kérdeztem, hogy szerinte elképzelhető-e, hogy valamit itten — félbeszakított és azt mondta, hogy erre ne is gondoljak, erre még csak VÉLETLENÜL se gondoljak! Hogy esetleg valami súlyosabb ítélet, vagy akár egyáltalán hogy per — nem, nem, dehogy, erről SZÓ NEM LEHET! Elmentem a Katonai Ügyészségre is — nem emlékszem már a névre, de a legfőbb katonai főügyész volt akivel beszéltem, és az is ugyanígy! Mondtam neki, hogy remélem, nem akarnak itt egy második Rajk-pert konstruálni — FÖLUGROTT! Mint akit a vipera mart meg! — HOGY mondhat ilyet! HOGY mondhat ilyet! Elmentem még Nógrádi Sándorhoz is —a Pártközpontba mentem be hozzá! Ráadásul úgy loptak be a Pártközpontba, becsempésztek, hogy nem is igazoltatott az őrség! Még most is remeg a térdem, ha visszagondolok rá: a kabátomra ki volt tűzve a Kossuth-címer, fekete gyászszalaggal — elfelejtettem hogy ott van! Talán nem vették észre a bunda-galléron, nem tudom — de nem szóltak. Aki becsempészett, az is az izgalmával volt elfoglalva, valószínű ő sem látta, úgyhogy ő sem figyelmeztetett, hogy azért ez talán mégsem a legszerencsésebb öltözet----Tulajdonképpen nagyon rendes volt Nógrádi. Hát, ,,rendes”, furcsa szó ez ide — de tényleg, hát mit csináljon? Elmondott egy tanmesét. Hogy emlékszem ugye, hogy Jákob hány évig várt Rákhelre. Meg hogy ő is mennyi ideig volt emigrációban, hány esztendeig várt rá a felesége — ilyeneket. Amiből én azt értettem, hogy várjak csak türelemmel, biz-54-
