Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

4

élünk mint a többi szegények, bölcsőnkbe nem estek csillagok, van egy érintésünk amely régtől üdére fényként éjjel fel lobog.

lóg váltunkról a gondok kabátja, az söpri tán bennünk az irdatlan reményt, hatalmas kövek őrlő szorítása kimorzsol jajunkból néhány költeményt, szavunknak lassan nem marad miértje, szánkból régen kihullt a virág, felismeréseink halálra ítéltje hajadonfőit hátrál a fényen át.

5

a legszürkébb glóriát fejünkre tették, elkallódunk mint egy őszi attitűd, vadcsapások csontszínű porába ejtettük mi is a kristályhegedűt, lassan fölérünk a taposok nyomába, feszül pattog közöttünk az ifjúság, tenyerei közé kapva mindegyik az arcát sikolya sodrán messze száll, már misztériumot esnek a napok, az éjszakákkal minden összefügg, megháborodott kezek rakosgatják a megcsalásig széthullt hegedűt.

6

lehull a fény a szomorú gyepre, az első didergő őszi futamok, a kietlenség csupasz falaira vetve nő az árnyék mint a fájdalom, megáll a kérdés, tárgyak reménytelenségét lopják be a testbe a szemek, hogy a múlás döbbent lényegében hideg villanással egyesüljenek, sápadtan hátrálnak az érvek, egy csüggedt vízióba áll be a világ, a romló gondolat gyönyöröket hintve lebeg túl az üres éjszakán.-4-