Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

ROSTA

A szorongás szószólója

Komis Mihály: Ki vagy te, Magvető, Budapest, 1986.

A dráma az állandó változás tükrözete. A görögöknél ezt gyakran az istenek kezdeményezték, később került csak sor arra, hogy az emberi sorsot a magából vagy másokból előtörő erő legyen képes alakítani. Korunkban ( már jó régen) a dráma válságban van, mert a túl gyors fejlődés megfosztotta az embert a belső dinamizmus alapján elvégzendő cselekvések lehetőségétől; sorsát már nem maga, hanem kontrolja feletti erők szabják meg. Mikor Nietzsche az „Isten haláláról” beszélt, valójában minden vallás és erkölcsi rend halálát is megjósolta. Nincs többé „abszolút”, minden relatív. Mindenfajta világszemlélet, vélemény, életérzés egyformán érvényes és állandóan változó, s ráadásul a pillanat tartalmától improvizált. Az ember permanens szorongásban él, nincs mibe kapaszkodjék, mert azonnal érvényét veszti minden, amint létrejött. Lehet-e tehát akkor drámát írni (s milyet?), amikor minden csak egy adott pillanatban érvényes, s mikor az emberi sorsok változása nem a belőlük fakadó dinamizmustól függ, mikor érvényes értékrend megszűnik? Úgy tűnik lehet, még a kissé hátulmaradt Magyarországon is. Az új. bül-bül-hangú „drámások” között, Nádas Péter mellett Komis Mihály művei tükrözik leghűbben az egzisztencialista magányt, a századvég, sőt, az ezredforduló előtti válságos évtizedek művészi vízióit. A kísérleti formák kavalkádjában, a sokfajta avantgarde különféle hullámain Kornis felidézi az egyéni és a társadalmi lét összeomlásának csaknem valamennyi lehetőségét. Drámái, mint korábban prózai művei is, mindmegannyi összezsugorított BilJungsroman-ok közép-európai neo-abszurd drámaformába öntve.

Ebben, a múlt évben végre megjelent gyűjteményes kötetbenKornist mindössze három darab; Halleluja (1977), Büntetések (1979) és Kozma (1981), képviseli. Máraz első a színpad mesterévé avatta az ifjú thespianust. A Halleluja az 1981 -es évad kiemelkedő bemutatója lett, s jelölték a legjobb új magyar dráma díjára. A közönség körében a siker késett: túlságosan új, és szokatlan volt a darab témája, valamint a dramaturgiai megoldások, de a vérbő komikus hangvétel, és a merészen alkalmazott groteszk ábrázolás végülis meghozta a kasszasikert. Pedig Kornis nem követi a hagyományos, lineáris, naturalisztikus módszer szabályait. Helyette egyetlen „zavaros-zagyva” álomsorozatba zsúfolva jeleníti meg antihősének történelmi és társadalmi élményeit. Térben és időben ide-oda-cikkázva, pillanat-robbanásokban szikráznak fel a képek a Lebovics gyerek-kamasz-felnőtt életéből. A szimbolikus élettérré növesztett szobában — ami néhol lakás, néhol munkahely, iskola, udvar, vonat, üzem, stb. aszerint, hogy minek tekintik a szereplők — színes eseményeknek vagyunk tanúi. Lebovics és nagyapja valamennyiünk élménytárából veszik csapongó szövegeiket. Kornis könnyedén olyan élménysorozatot varázsol a színpadra, hogy szinte mindenki azonosulni tud, és önmagára ismer.- 123 -