Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-06-01 / 22. szám
DÁVID KATALIN Nagy Maya festőművésztextiltervező Művészetünk alakulását — úgy tapasztalom — nem a nagy, reprezentatív kiállításokon mérhetjük le elsősorban, hanem azoknak a tárlatoknak során, amelyek monografikusabban, egy-két művész munkásságát állítják elénk. Hosszú idők óta figyelem ezeket a kiállításokat, s bár kevesebb művésszel találkozunk ezeken a tárlatokon, mint az országos bemutatókon, de mélyebben és biztosabban fogalmazódik meg bennünk a képzőművészet jelene, igazabb képet kapunk a kortárs törekvésekről, arról az energiáról, amely művészetet teremt évtizedeinkben. Okát ennek azért nem elemzem, mert nem érzem magam sem kritikusnak, sem kulturpolitikusnak, egyszerűen csak történész vagyok, aki valami módon egyenlő szinten vizsgálja a múltat és a mát. Ezzel a metodikával a régi művészet, mint hatalmas analógia mutatja meg a jelen sajátságait, azt, ami a kortárs művészetet megkülönbözteti a múlttól. Ez a vizsgálati módszer elég szigorú, de nem igazságtalan. Szigorú, mert a legújabb munkának is meg kell állnia a sarat a múlt alkotásai mellett, hiszen másképp kiesik a történész látóköréből, de igazságos, mert soha nem a múltat keressük az új műben, hanem azt, ami elválasztja a múlttól. A képek első látásra is bizonyítják alkotójuk határozott egyéniségét, a saját alkotó út megtalálását. Líraisága, színkultúrája, a gazdag, expresszív formák gondolatvilága méltán aratott Itáliában eddig is sikert, és szerzett barátokat művészének. Nagy Maya művei miliőt teremtenek a meditációhoz, amely az élet szépségeit segíti megérteni. Nem akarom részletekbe menően elemezni a kiállítás anyagát, csupán néhány gondolatot kívántam és kívánok felvetni a bemutatott művekkel kapcsolatban. Olyanokat, amelyek — és így vegyék szavaimat — nem egy-egy alkotást, hanem egy művészi magatartást jellemeznek. Megtalálják benne azokat az alapelveket, amelyek az emberi lélek mélységeinek megközelítéséhez adnak eszközöket: az egyensúly, a taszítás és vonzás elve, a nyugalom és vibrálás kettőssége, változása, a mozgás, a ritmus szépsége. Mind olyan valós alapelvek ezek, amelyekkel megfogalmazható a művészet nagyszerű feladata. Az ember belső életének, vágyainak, törekvéseinek, gazdag esztétikumának megformálása és ezzel megértése. Ez nemes művészi magatartás, és méltó életcélja egy művésznek: nem látható igazság láthatóvá varázsolása.
