Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-06-01 / 22. szám

tációs térbe való bekapcsolódásról, ahova a dolgok önmaguk súlyával esnek.

Bencze nagyon hamar belátta, hogy a szélesebb értelemben vett „szellemi haza” semmi újat sem rejteget a számára. A nagy hazához „Európához” nem fellebbezhetünk, mert annak egyrészt elég a maga baja, másrészt meg azért, mert az otthon is szűknek bizonyult keret az általános keret hiányosságának a következménye.

Amit otthon helyi megkötöttségnek véltünk az nem más, mint az európai megkötöttségek vetülete.

Kint is azt találtuk, ami miatt kimentünk.

Az otthoni élmények és az újaknak az összegzése csak globális síkon lehetséges. A folyamat azonossága a molekulák világát idézi és vizuális ismereteink arra éppen úgy kiterjednek, mint nyugat-feletti létezésünk folytonosságára.

Bencze képein a részletek tüneményes tarkaságának közjátéka teremti meg az egészet és nem a részek viszonyulnak az egészhez. Nem a közös céllal való azonosulás hanem a részek egyenrangúságának világa. A nagyvilágban való túlélés a mellérendelt létezésben nyilvánul meg, mert a részleteken kívül semmi sem „létezik”. A kép egysége az ihlet pillanatában megnyilvánuló-egymásból kiinduló és egymásba feloldódó folyamat szabadesése. A kibontakozás és újraalakulás szemünk előtt lejátszódó drámája. Egy szín vagyunk a világ tarkaságában. Találkozunk és különválunk, keresztül-kasul a föld térképein ugyanúgy mint az aminosavak világában, vagy a beton és az acél merev feszültségének hullámzásában.

A nyelv nem képes és nem is hivatott arra, hogy más eszközökkel kifejezett valóság felett prókátorkodjon. A festő merőben más erőket támaszt fel és a kép a nyelven-túli beállítottságra utal. A közös kiindulópont nem indokolja meg a nyelv szorgoskodó ténykedését. Az írott szó és a kép között más érintkező pont nincs mint a képnek a tudomásul vétele. A szóbanforgó kép nem épül bele a szövegbe és a megfestett kép, s a kép kapcsán létrejött „fogalmazás” között legfeljebb párhuzamok vannak, érintkező pont nincs.

„Én azt mondom, hogy ő azt mondja”... érvelésről van szó. A jó festőről azt mondjuk, hogy úgy fest ahogy kell, a várakozásoknak megfelelően.

A festők nyilatkozatai saját képeikről, vagy utólagos nyelvi utánérzések, vagy a meglevő esztétikai stílusfordulatokban való jártasságuk bizonygatása. A tényleges festői „credo” a festő alkatának titkai közé- 100 -