Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

asszony hógolyóval dobálja a fiút. Még három nap az élet. A ház körül is mindent hó borít, havas a jégverem szalmateteje, havat tipor Hansi, a szamár is, aki körbe-körbe jár, pumpálja a házba a vizet. Rendet és csendet sugall ez a láthatárig elterülő fehérség. Nem látszik a buja park, a rózsalugas, a rejtekhely sem, ahol Dániel kiskorában palacsintákat ásott el, útielemózsiának, ha világkörüli expedícióra készült. Olyan jóízű beleharapnia levegőbe, amelybe fehér pántlikákat rajzol a lélegzet, nagyanyó és Magdaléna, az öreg szakácsnő, meg Éva, a szobalány is olyan csodálatosak, mégcsak kíváncsiságot sem mutatnak. Őket szolgálja az egész ház, szinte észrevétlenül. Az ágy is mennyivel hívogatóbb, mint a halászkunyhó szalmazsákja. A kandallóban úgy ég a tűz, mintha nem is fával, hanem mesékkel lenne telerakva. Boríts el, rejts el, gondolja az asszony, de erről nem szabad most szólni. Inkább arról, hogy úgyis találkoznak. Azt, hogy nem így lesz, az asszony persze sejti, de még ő se tudja, hogy mindössze egy üzenetet tud küldeni a fiúhoz, műsorfüzetre írt gyors irkafirkát. Berlinből, az új állomáshelyre igyekvőn, egy Furtwängler hangversenyről. A műsorfüzeten aláhúzza Brahms magyar táncait: Rád gondoltam és sírtam, ennyi az üzenet. Innen, ebből a házból mindez elképzelhetetlen. Itt Puccini édeskés, egzotikus muzsikája sem zendül, sem Cso-cso-szán szopránja, sem a bősz nagybácsi brummogó basszusa, az asszony sóhaja tölti be a szobát: Dániel. A fiú már sokszor le akarta kottázni ezt a sóhajt, de sohasem sikerült. Ezért hangzik aztán örökösen. Dehát hogyan és honnan, ha lekottázhatatlan maradt? Ebben a házban csak arra szabad gondolni, hogy kettőjükbe bújt el a szerelem. A fiú mindenesetre ezt érzi. Közben nagyanyó szobalányának a vallomása is eszébe jut: A fiatalúrnak könnyű. Hiszen maga is szerelmes. Én-e? Az, hogy egymás mellé fekszünk olykor a kertésszel, még nem szerelem. Dániel szeretné kitudakolni, ha nem az, akkor micsoda. Mert nagy bubkó ember ez kérem, azt se tudja, hogy virágot eszik-e vagy szalonnát. Ebben a házban Dániel szája tele van virággal. Fekete orchideával. Kicsit hősnek is tarja magát, mint akijövendő csatákba készül. Azt, hogy most háború van, nem érzékeli. Ettől a háztól messze esik Pearl Harbor, amelyre már zuhognak a bombák. Ebben a házban lakik a boldogság? Nem. Talán nem is itt, inkább még ott a mólón, ahogy egymás mellett ülnek, a csend még nem ás üreget a gondolatoknak, valamiféle időtlenségbe lehet kapaszkodni és abba, hogy még minden lehetséges.

Mi köze van mindennek a Bonnard-képhez? Az öregúr még mindig előtte áll. Herbert! Herbert! Felesége szólítására összerezzen. Miért bűvölöd azt a festményt? A Terrasse családdal akartam beszélgetni, de nem sikerült.-20-