Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

késő reggelig maradunk, addig ne zavarogjon. Vele nem akarok találkozni. Nem is fogsz, és mással sem, ehhez a házhoz csak csónakkal lehet közelíteni. Dániel láthatólag felvidul, hogy mindent ilyen jól megszervezett, észre sem veszi, hogy az asszony elkedvtelenedett. Csodálatos az éjszaka, az ég tele van csillagokkal és csillagok nélkül is csodálatos lenne. Gázlómadarak ü-hangon feleselgetnek a sötétséggel. Nem is alszunk? kérdezi az asszony. Aludni, ugyan már. Dániel ki nem fogy a mondókából. Egyszerre beszél földrajzról és transzcendentális filozófiáról. Majd akkor alszunk, ha felébrednek a többiek. Ha most egy égi szózat rámordulna, hiszen lesznek még ilyen éjszakák, és asszonyok is, akiket nagyon fog szeretni, méltatlan gyanúsításnak tekintené. Az asszony mégis elpilled, a fiú nézi, férfinek érzi magát, akinek vigyázni kell a másikra. Jó lenne, ha többen tudnának erről az éjszakáról, de úgy, hogy az azért titok maradna. Ő természetesen senkinek sem szólhat róla. Nőügyeiről az ember nem fecseg, torkolt le valakit az apja. De nőügy-e a szerelem? A jelen eseménye persze eltakar valamit az élmény sokrétűségéből. Egyszerre nem lehet mindenre odafigyelni. Megvirrad, csörren a ladik lánca. Evezők pacskolnak a vízben. A visszaemlékezés jobban a dolgok mélyére tud nézni, mint a párhuzamos pillanat. Dániel dúdolgat a csónakban: Magasan repül a daru, szépen szól... Mit énekelsz? Még nincsenek messzire a nádastól, ahonnan buzogányalakú virágok barnás sziluettje pipiskedik elő. Ez csak olyan dalocska. Ha nem fogná az evezőt, fitymálóan legyintene. Nem is igen tudnám lefordítani. Egy madárról szól, magasan repül és szépen énekel. De ha valóban olyan magasan repül, ki hallja meg az énekét? Én, ha nagyon messzire leszek tőled, akkor is hallani foglak, mondja az asszony, s ebben a mondatban van valami fenyegetés. A fiú szeme megtelik könnyel. Neked soha nem szabad elmenni tőlem, soha! Még itt vagyok, nyugtatja az aszszony, s Dániel számára ez ígéretnek, fogadalomnak is hangzik egyben. De miért ígéret és miért fogadalom, hogy még itt vagyok? Nem, nem az. De mégis fészekszerüt jelent, amelybe időlegesen el lehet rejtőzni. Tónak, halászkunyhónak híre-hamva sincs már. Az operában ülnek, a fiú az első sorban az apja mellett, apja csillagos érdemrenddel feldíszített frakkban, ő szmokingban, első szmokingjában, amely erre az operaelőadásra készült. Az asszony fent ül a díszpáholyban, kimonóban. A fiú tudja ezt, bár megtiltották, hogy hátranézzen. A Pillangókisasszonyt játszák. Az operaházi Pillangókisasszony távolról sem olyan szép, öregebb is, mint az ő Pillangókisasszonya. Még itt van, még itt van, dünnyögi magában a fiú. Ne nézz hátra, inti az apja. A fiút bántja a felesleges megrovás. Neki nem kell hátranéznie, ő mindig látja az asszonyt, csukott, nyitott szemmel egyaránt. Nem is lát mást, az előadás inkább zavarja. Valószínűleg nem is eredeti a kimonó, amelyben a ráncos, agyonpúderezett arcú Pillangókisasszony ágál. Ha levetkőzne, még elviselhetetlenebb lenne. Érdekes, az ő asszonya mindig felöltözötten jelenik meg előtte, kalap is van rajta, csak olyankor nem, ha kimonót visel. Ilyenkor kibontott, csillogó, fekete haja a vállát simogatja. De több meztelenséget sohasem villant elő a látomás. A fiúnak- 17 -