Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
Defett izmusomról. Defetista, a szó szűkebb értelmében, az az ember, aki túl könnyen belenyugszik a vereségbe, illetve túl hamar legyőzöttnek érzi magát, és eszerint cselekszik. Nyilván nem ebben az értelemben nevezel defetistának, hiszen amiben az interjú idejéig résztvettem, amit képviseltem, azóta is résztveszek, azt azóta is képviselem. Más kérdés, hogy milyen lelkiállapotban, a siker mekkora reményével teszem ezt. Lehet, hogy a mélypont hangulatairól nem taktikus nyilvánosan számot adni. Lehet — de nem biztos. Defetista tehát azért vagyok, mert azt mondom, hogy a kelet-európai diktatúrák mindent megtehetnek, amit akarnak, és mert kijelentettem, hogy nem hiszek több forradalomban. Hát mindem valóban nem. Itt — belátom — elvetettem a sulykot: Lengyelországot Jarunak nem sikerült konszolidálnia kádári értelemben. (De a főhatalmat a kezében tartja.) Magyarországon — az eddigi eszközökkel — nem sikerült megfojtani az ellenzéket, sőt újabb, nem az ellenzék magjától inspirált független polgárjogi, környezetvédő kezdeményezések támadtak. És valóban kérdéses, hogy a magyar vezetés megkockáztatja az eddigieknél élesebb eszközök (politikai perek) bevetését az ellenzék ellen, a megszokott rendészeti üldözés helyett. Kérdéses — de nem kizárt. Dehát vannak a lágernek olyan országai, ahol sokkalta csüggesztőbb a kép: a Romániából érkező hírek azt tanúsítják, hogy ott a „minden” már-már alig költői túlzás. Ami az emberek desperáltságát illeti: ez a személyes magyarországi tapasztalatom — kleine, aber meine. Budapestnek futós utcáin s falvak csöndjén a dühök remegnek ugyan, de túl különféle irányúak és arányúak ahhoz — hogy forradalomba rohantassák az országot. Ez volt a tavalyi helyzetképem, s nagyjából ez a mai is — dehát ez egy érzékeny kép, ami naponta változik, most a vízlépcső-hirdetés prognosztizálhatatlanul nagy és jó visszhangja nyomán bizakodóbb és élénkebb vagyok, amikor nem sokkal kiérkezésem után hírül vettem a Beszélő újabb lebukását, a házmotozásokat, satöbbiket, akkor mélyen magam alatt voltam. Ilyen az élet — de mi köze ennek a defetizmushoz. Defetista, amiatt, hogy a forradalomban nem hiszek — csak marxista-leninista álláspontról minősülhetek. Különben ez a „nem hiszek” dühítően pongyola (sajnos, így beszélek, korrektúrára, átnézésre pedig jólismert okokból nem volt mód). Helyesbítek: a forradalmat a végsőkig kerülendő ultima rációnak, szükséges rossznak tartom. Bibó nézetét osztom, ki szerint egy forradalomra valószínűleg szükség van a megmerevedett társadalmak életében, de a gyakori forradalmak nem kívánatosak. A forradalom nem fogkefe. Mármost, ha nem vagyunk marxistaleninisták, akkor a forradalomtól való lehetőség szerinti tartózkodás nem jelenti a fennállóban való megnyugvást. Adva van a különböző irányú és intenzitású reformizmusok széles skálája. Én magam változatlanul a demokratikus alapozású radikális reformizmus híve vagyok. Ennyit defetizmusomról. Nézzük a közhelyeket! Ezek valóban közhelyek — egy magyar viszonyok között otthonos értelmiségi számára. Egyáltalában nem hiszem azonban, hogy a Szivárvány vélhető olvasói, mondjuk a chicagói magyarok számára is annyira untig ismertek, illetve magátólértetődőek. Amikor közöttük voltam két éve, nem erről győződtem meg. Másfelől minden ideológiának, vagy programnak, szükségszerűen vannak közhelyei, és kell. hogy legyenek. Egy reformista ideológia szükségképpen számol az engedmények szokásjoggá szilárdulásával (most éppen azt kell megcélozni, hogy ezek szokástól független jogokká kodifikálódhassanak), szükségképpen számolaz életkori, hivatási csoportok különérdekeivel. különigényeivel ( most éppen az volna kívánatos, hogy ezek a különérdekek és -igények nyilvánosan artikulálódjanak).- 159 -
