Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

sok szaladgálnak a testén. Amikor az asszony annakelőtte az ölébe engedte, csak egyet rándult benne, s máris megindultak a rohanó patakok. Az alacsony és magas hegyekró'l alázúduló vízesések, alighanem a bennük lakozó ismeretlen istenségekkel együtt. Talán hozzájuk szól az asszony sóhaja, vagy a fiúhoz, aki még nem tud a saját testével, a gyönyörrel bánni, egyre azt ismételgeti, gyönyörű volt. Ám az asszony sóhajába is belekeveredik valami hasonló, alig magyarázható érzés. Azon sem bosszankodik, hogy az ő megérinthető gyönyörűségével nem törődik ez a délceg gyerek, eltölti a fiú boldogsága, úgy érzi, egész teste csupán arra való, hogy asszonyi cirógatássá váljon. Nem baj, hogy felocsúdni sem volt ideje, ő majd megtanítja a fiút szerelemre, vagy éppen ő tanulja tőle? Hiszen ehhez hasonlót még sohase érzett, akkor sem, amikor a férje tapasztalt, mohó keze végigszántott a testén. Undorral telik meg ez az emlékezés, kielégületlenségét egyetlen felismerés árasztja el: ne nyúljon hozzá soha más, csak ez az ügyetlen gyerek. Ugyanakkor azt is sejti, ez a kívánság aligha teljesíthető. A falakon függő halászszerszámokat szemléli, pók mászik a gerendán. A falon túlról egyre erősebben árad a szobába a párjukat hívó békák kurtyogása. Brekegnek, mondja a fiú, hadd brekegjenek. Minden szó különös, talán azért is, mert egyikük sem beszél saját anyanyelvén, a közvetítő nyelv tesz mindent olyan sejtelmessé. Még azt is, hogy brekegnek a békák. A szoba rendetlensége, piszkossága is különös, egyikük sem szokott ilyesmihez. A szutykosságnak is van némi karizmája, olyan megfoghatatlan, hogy ebbe a lehetetlenségbe beleférnek ketten. Előbbi életünkben rosszak voltunk egymáshoz, suttogja az asszony. Nem igaz, tiltakozik szenvedélyesen a fiú, mi mindig jók voltunk, akkor is, most is. Mi örökké fogjuk egymást szeretni. A parányi ablakon mintha most bekukucskálna valaki. Talán a rosszban sántikáló Susanoo? A fiú ijedten felül a szalmazsákon. Kifelé bámul, a brekegő békák dalárdája felé. Az is lehet, a sokszobájú élet rázkódott össze benne figyelmeztetőn. Pedig honnan is gyaníthatná, hogy minden későbbi szerelem egy rezdülésig az öreg halász szobájába is beles majd. Ki az? kapja magára blúzát az asszony. Senki, mondja a fiú, senki, és az asszony ölébe hajtja a fejét. Most váratlanul szomorú, holott semmit sem tud a benne épülő szobákról. Arról a mondatról sem, amit sok-sok évvel később másik asszony mond neki, akit szintén nagyon fog szeretni. Nem bocsájtom meg neked, hogy szerelmünk kezdetén sohasem kísértél haza. Vajon miért mondja ezt? Hiszen ez még napos szoba, valahol a második emeleten. Hát ez a mondat meg melyik szobához tartozik? Ki akart megtámadni megint, a kéményseprő vagy egy bernáthegyi kutya? És mi köze van ennek a mondatnak az öreg halász házához? Ez már egy sötét manzárd szobához tartozik, valahol az élet vége felé. Tele van szomorúsággal és kétséggel. Legfeljebb a szánalom rezdülése, amely mégis innen a tópartról szippantott magába annyi fényt, hogy egyáltalán kimondhatóvá váljon. Onnan vette a fényt, ahol még azt lehetett hinni, egyetlen boldogsággá morzsolható az élet és nem apró morzsákból kell kínlódva, utólagosan összerakni. A fiú mit sem tud erről a házról, a saját jövőjéről, inkábba- 15 -