Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
A felingerült reklamálók magukat nyilván szuper-hazafias egyéneknek tekintik. Érdekes azon eltűnődni, hogy Koestler halála alkalmából a hazai hivatalos sajtóban egy, a Rákosi-rendszerből ottfelejtett csökevény is azon lovagolt, hogy Koestler nem publikált magyarul. (Erről a cikről Sziklay Andor az Amerikai Magyar Népszavában megérdemelten lesújtó véleménnyel nyilatkozott) Hogy némely külföldön élő, magát szuperpatriótának tartó illető és az otthon élő, Rákosi-rendszer relikviája (tulajdonképpen egymás bêle noire-jai kellene, hogy legyenek) bizonyos szempontból mégis milyen szépen egyetértenek egymással, ez mát az embert elgondolkodásra készteti. Azt hiszem, ha Koestler élne, örülne, hogy ez igy történik. Ferdinandy Mihály — A magyar Anjouk kora (1307-1387) — A Lehel-Pályázat Bizottságának kiadása, Róma, 1985. Két hatalmas magyar királyról szól ez az újabb Ferdinandy mű, amely méltóképpen illeszkedik bele a szerző termékenysége folytán nagy tudással megírt történelmi munkái közé. Ez a könyv az Anjoukról kiegészíti azt a gyönyörű mozaikot, amelyet Ferdinandy készített a magyar királyokról. Tudunk az Árpád-házi királyokról írt műveiről. Magiarország romlása című egyedülálló könyve a Mohácsi vészig terjedő időszak királyairól szól. Nemrég a müncheni Új Látóhatár közölte a Habsburg dinasztiáról írt, egészen Ottóig kiterjedő tanulmányát. Természetesen nem minden olvasó, még kevésbé egy kritikus, köteles mindenben egyetérteni a szerzővel, még akkor sem, ha olyan kimagasló tudós is, mint Ferdinandy Mihály. Ez az Anjou-könyv azonban elbír bármilyen kritikát. Az író különös, nyelvünk iránti adottsága feltűnhet az olvasónak. Mintha nem istörténész munkáját, hanem regényíróét olvasnánk. Ezzel sem akarom a spanyolviaszkot újból feltalálni, mert hiszen a kinti olvasó ismeri Ferdinandy Mihály regényeit is, amelyek ha regények is, mégis történelmi munkák, szépirodalmi stílusban megfogalmazva. Gondoljunk csak például a Baklovagok- vagy Kun László siratásá-rd. Kitűnik a könyvből, hogy Ferdinandy szándéka volt az Anjou-kort nem csak kitágítani, a régi szűk kereteiből, hanem azon túlmenően megfesteni a két nagy Anjou-uralkodónk portréját, mind politikai, mind emberi keretben. Természetesen nem lehet egy könyvismertetés célja leírni a könyv tartalmát, éppen ezért csak azokra a részekre fogok kitérni, amelyek újdonságok. így pl. ki kell emelnem a kiskirályok szomorú jelenségét. A legyőzésük Károly által nemcsak hogy felér egy Habsburg Rudolf győzelmével a rablólovagok felett a Német Birodalomban, hanem egyszerűen új hazaalapítással egyenlő. Miért merem ezt így állítani? Magyarország olyan széttépett állapotban volt de nem külföldi ellenség tépte szét, hanem a magyar nagyurak önzősége —, hogy szegény királyunknak még csak egy biztos pontja sem volt az országban, ahol álomra hajthatta volna fejét. Az ország egyik részéből a másikba kellett menekülnie a hetvenkedő nagyúr-Hidegkúti Béta Országok Űrnője-136-
