Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)
1987-02-01 / 21. szám
nak ellenére, hogy sok eredeti gondolatot dobott felszínre. Senki sem dilettáns, aki új gondolattal gyarapítja az emberi érdeklődés tárházát. Itt egy kis kitérőt kell tennem, mert bármilyen nagyszerű legyen is Thorpe felkészültsége, akkor mikor az élő szervezetek felépítését „hierarchia”-nak nevezi, eltér Koestler alapgondolatától. Koestler az 1978-ban publikált könyvében, a „Janus”-ban egy egész fejezetet szentel a „Holarchia” leírásának és magyarázásának. Ez a holarchia nem azonos a hierarchiával. A hierarchia egy piramisszerű felépítést jelöl, ahol az alárendelt építőkövekre helyezve a magasabb és magasabbrendü kövek egyre nagyobb fontosságú pozíciót töltenek be és végül maga a zárókő, a piramis csúcsa, a maga egységében jelöli az egészet. Ezzel szemben a holarchia rendszerében minden kő egy önálló és egyenjogú egyed, mely mint önálló egyéniség jelentkezik, de ugyanakkor alárendelt része egy másik egységnek. Idézem szó szerint Koestler szavait: (A biológiai létezés minden eleme)... „felfogható, mint egy alárendelt ’rész’-e egy magasabb központnak, de ugyanakkor úgy viselkedik mint egy független, önirányító ’egész’. Ezeknek a részeknek Janusz-arcuk van. Az az arc, mely felfelé néz, egy magasabb szint felé, az a függőségi viszony része; az az arc, mely lefelé, a maga alárendeltjei felé néz, az maga az egész, mely meglepően önálló.” Ebből a megállapításból sok következtetés vonható le. A legfontosabb a holarchia alapelve, mely azt mondja ki, hogy: „Az Egész maga TÖBB, mint csupán a részek számtani összege.” Egy automobil több mint csak a beépített vas, üveg és gumi tömege. Egy élő organizmus is több mint csupán az azt alkotó vegyi anyagok összessége. Több, mert mint szerkezet magában hordja a céltudatosság többletét. Ezért, ha a redukcionista módszereket használva a részt az egésztől elkülönítve vizsgáljuk, soha nem kaphatunk helyes eredményt. Még a szimpla fizikális téren sem kielégítő a redukciós eljárás, a biológia és a pszichológia területén pedig egyenesen végzetes félreértésekhez vezethet. Koestler klasszikus példája a kölni katedrális „szépségéinek vizsgálata. A szépet csak az egész harmóniájában fedezhetjük fel, mely lényegesen több mint az épület malterjának és építő köveinek az összessége. Hiába próbálná valaki a maltert kémiailag elemezni vagy a kövek fizikai tulajdonságát vizsgálni, azzal nem kerülne közelebb a szépség titkához. A válasz el van rejtve a többletben, amit a részek öszszeadásából kibontakozó egész foglalhat csak magában. Ez a több semmiféle redukciós logikával sem határozható meg, de mégis valóság, mert az egész minőségében, mint szépségében megmutatkozik. Ez a gondolat elevenedik meg a „The Ghost in the Machine” c. írásában is, ahol az a bizonyos megfoghatatlan szellem ott ül minden masina vezetőülésében. Ez a csak minőségileg kifejezhető többlet azután annál nagyobb szerepet kap a fejlődésben amint az egyre nagyobb és bonyolultabb részeket foglal össze egésszé. Végül, a pszichológiában, ahol már a szinte teljesen önállósult részek fölött kell egy egységbefoglaló hatást gyakorolnia, éri el legnagyobb fontosságát. Nincs szándékomban egy új fejezetet írni a könyvhöz, sem hogy Thorpe megjegyzését kritizáljam, csupán fontosnak tartottam ezt a kiegészítést azért, mert ez a filozófiai alap alkalmas arra, hogy az idealista értékkeresést és a fizikai mérésekre alapozott konkrét tudományokat közös nevezőre hozza. Ennek az a jelentősége, hogy aláássa a materializmus szellemi egyeduralmát. Még a tudományos gondolkodás számára is ad egy kielégítő lehetőséget, hogy áthidalja a közte és a szellemtudományok között eddig áthidalhatatlannak vélt űrt. Azok, akik mint barátok ismerték Koestlert — mint Faludy és Mikes — mind nagy melegséggel írnak róla. Nem vitás, hogy rendkívüli egyéniség kellett legyen, mert a barátság fonalára tudta fűzni a legkülönbözőbb hátterű, gondolkodású és műveltségű embereket is. Egy bizonyos, hogy a magyar származású és nyíltan baloldali gondolkodásúak különösen kedves helyet foglaltak el szívében. Persze nem- 134-