Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

Mondottam, csak a Költő tudja, hogy hányadik hatványon ostorozza lankadó igyekezetünket... Tudatunk tükre csorbul. Ez mára Bölcsesség összegező Versórája. Magunk-tudománya. Magunk-veresége. A Tűz. eljön és Verssé akar 1/ázni. A Víz eljön és Dallá akar t/üzni.

„jaj annak aki imilyen-amolyan üdvöket elvévén más üdvöt nem ád és hitöket kioltván más hitet nem gyújt...”

Ád és gyújt. Elvesz, és kiolt. Hozzáad és kiold. Halál szíve: prinium movens

ultimum moriens.

Határáliádákban nyílnak tudatunk többszintű sorompói, melyekenagondolatcsordák, csoda-csürhék versvámvizsgálat nélkül áttüre(le)mkedhetnek. És aztán összezár. Patior ergo sum. Határ-állam. Partium poeticum, (mégha tudnék latinul, sóhajtalanítok az olvasóval). Bölöm Biblosz. Ázalag. Habemus Határem? Ó igen! Zeng. Mennyegzetesen. A költő versbeesése. A Teremtés verme. Ver ma. Vermafrodita. Froclissimus. Tömkölödi pricc-pracc-prucc. Cirkalmasint cirkusz. Ez kell a népnek, meg a kenyérrevaló. Elmondhatatlan (megsúgható) álmok. Akár Zalán Tibornak, vagy a Világmindenségnek ajánlva. Ez a Titokzat kormányozza a Versvilágot. Határ Győző b/irodalmát. Ahová a próféták is tanulni járnak. Ebben a Jóléti Államban világainak a versek. A meditáció ember-ereje polarizálódik.

Versek a dévaj felfokozottság, a pajzán gyönyörkeresés ellenszere-ként. Lángmeditáció. A Tudat tűztánca. Mit szól ehhez a Nagy Fuserátor? Szenteljük (inkább) egész figyelmünket az Ismeretlen Embernek. Az ellobbanthatónak. Mi, csak por és szó-szövétnekek vagyunk.

Költők (levakarhatatlan) szégyenbélyege a vers. „Vallomásnak elég a nyelv.” És a Halhatatlan klapanciák, egy költő-kolosszeus kolosszális törmelékei. A költészet itt különcködik, különben fontos még időben felismerni a Verscsavarodás tollforgató téma-tüneteit. Limes Victor Eburafacquensis. Tarka Vers Ura, ó Nagy Betübarkácsoló! Mi ugrik még ki Krampuszdoboz-odbóY! Egyéb rejtvény-rácsudálkozások, haladásod újabb többrakásos csúcsai, kegyeltséged mennyei örömei? Te, aki a riant jég hátán is Költő lettél. Önfelbecsülésemből: ha neked lennék, minden igyekezetemmel azon volnék, hogy olyan legyek, amilyen vagy. Ennyit csak orrozhat a Versgedelmesben lesbenálló?! Hadd szedjük Inspirined. Thömpöly zámpagában. Zorobábel Ájétatos Csellaga felgagyog. Olyan nótára gyújthatnékom van, melytől nyelvtartályom nem ürül, és a szárazföldiek megvetését is elnyerem. Kint vagyunk, mint vers a becsukott könyvből.

„a tűzevő mutatványos megeszi a tűzokádó sárkány tüzét”

Versszilárdság: a versnek az a hossza, amennyi — első nekilódulásunkkor megírva — lelóg a papírról és a továbbiakban is a (s)ír széléig nyújtható, mielőtt a rím felrobbanna.

„A tartósított elkallódás állapotában” még miről írhatnánk? Talán a verslogikájú agnosztikusról, aki valamely csodaszer hatására az antianalfabéták örömére mégiscsak költő lett és az is! PszichopatAgóniában. Testiarium Versum. És még folytathatnánk a leírást az Lárva Lét lírátlanított lajstromából. Egyrészt — és másrészt — és mért ne? Ez már az elpimaszodás ideje, de feltétlenül az első lépés az. írásbeliség felé, már az olvasó dühödt kényszere miatt is. De mi, a Tehetség kincstelenjei, mit is mondhatunk, azaz írhatunk vigasztalóul, vers ellen való áfiumként?

Mielőtt a mondanivaló elleni merényletet elkövetném, rendelkeznék még A Haldoklandó Dalaiból. Már a Verskor elején az olvasók szószédületben szenvedtek és ezért mondtak le a kérdő- és idézőjelekről. Kórusban dúdolták munka- M/ií/ordalaikat, csakhogy a kiadó figyelmét eltereljék. Ebből alakult az Oltár- 125 -