Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

Mint — alsóbb fokon — a műalkotásban. Minden író tudja, hogy hősei csak részben követik elbeszélésében azáltalaelképzelt tervet, — „saját akciótervük”van, amit nem egyszer írójuk szándéka ellen is érvényesítenek. Az isten nagyobb erővel: autoritással és potenciával, mint a regényhős. Nagyobb sugarú „visszahatással”, hogy mégegyszer idézzük Lou Salomét.

A könyv második része az említett esszé-gyűjtemény, amit az „Európa szellemi útja” c. tanulmány vezet be. Mottója egy RUke-sor fele „Hölderlinhez” írt ódájából s ennyiben előhangja a rákövetkező tizenhárom Hölderlin-esszének. Mint reménység csendül föl már ez esszé elején, hogy a szellem „meglepő” és tehát váratlan. Kommerell 1940-ben megjelent regénye szavaival: „Úgy hiszem, oly kor van támadóban, amiben az emberek újra fölfigyelnek álmaikra.” „Mi vagyunk álmainkban? Egy vérző isten csonkja, amely újra egész akar lenni.” S ehhez Hérakleitos mondata: „Az ébrenlévők közös világban élnek; minden alvó a magáéba fordul.”

Valóban: meglepő, váratlan, amit a szellem „tesz”. Egyre kietlenebb anyagelvűség vesz körül, a tömegek útja a művelődéssel szembeni majdnem teljes érdektelenség sötétségébe fúl. És mégis: ez az a kor, amely értékesíti a művészetek minden ágában az előző korszak lélektani felfedezéseit: Thomas Mann váratlanul nagy mítoszi témához nyúl és maga is fölismeri, hogy választása „a szellem történetének egésze szempontjából nagy és jó dolog”. Hofmannsthalt — már előbb — görög kórék archaikus szobrai vezették el az istenekhez — „s ha az. örök a bennem élő örökkévalóságból épül ki, — kérdezi, — mi van még akkor köztem és az istenség között?” S valamíg „a szilárdan megalapozott, védelmet nyújtó és megmerevedő vallások” Isten fogalmát hovatovább alig többnek, mint ürügynek használják nagyon is racionalista kísérletezgetéseikhez, egy modern költő talál rá az istenséggel újra föltelítődő világ látomására:

Vagyok! riad rám készséggel s közelről.

Vagyok! üvölti bensőmben a válasz.

De mire át egymáson múlttá buktunk, hol van a létező? és hol a lét?

Csak istenek vannak. Tükrükben tükröződön vonulunk az állat s a növény háttere előtt.

(Rilke)

így vezet be az „Európa szellemi útja" a kötet derekát tevő tizenhárom Hölderlin esszéhez. Másodikuk az — „Hölderlin és a vallástörténet”, — amely lényeges mondanivalóval szerzi meg az eddigiek témáit. Itt bukkan fel először Hölderlin mint a vallásos látnok, akiben a fönnebb megbeszéltük „érintkezés” végbemegy, a látomás főikéi és a küldetés formát ölt. Kerényi W. F. Otto-t idézi: „Hölderlin *egy sorba tartozik Dante-, Aischylos-, Pindaros-szal.” De már előbb azt mondta: „Ő az egyetlen újkori poéta, aki — mint vallásos költő — Pindaros, Aischylos, Sophokles magaslatán áll.” Ezek azonban — jegyzi meg Kerényi — egy kötött vallásosságba tartoztak. Nem úgy Hölderlin. <3, ahelyt hogy védve volna egy kötött vallásosság gyámságában, ki van szolgáltatva, — viharban, fedetlen fővel - a maga érkező isteneinek. íme előállott egy „valláshirdető”, akinek küldetését egy tanításából kibontakozó „egyház” nem homályosította el. Belülmaradt a formán, amiben létrejött: a gyémántkemény költői szóban és semminemű későbbi vallásalapítás nem vizenyősítette el.

A többi tanulmány — „Hölderlin-misztériumok”, „Hölderlin beteljesedése”. „A Békeünnep Krisztus-képe”, „Hölderlin Békeünnepének föltalálásáról”, „Vergilius és Hölderlin”, „A stuttgarti nagy Hölderlin-kiadáshoz”, „Margójegyzetek a legújabb Hölderlin-irodalomhoz”, „Nyugtalan Hölderlin-kutatás", „Levelek Hölderlinhez”, „A Hölderlin-kutatásról”, „Hölderlin és a filológia", „Hölderlin —- 117 -