Szivárvány, 1987 (8. évfolyam, 21-22. szám)

1987-02-01 / 21. szám

3. Megismertetni a múltat! Úgy tűnik hivatalos zsidó könyvtár és könyvesbolt megnyitásáról álmodni sem lehet — olvasom a nyílt levélben. Megdöbbentő. Hiszen van katolikus és református könyvkereskedés, vannak egyházi könyvtárak. Másrészt viszont egyetlen, a magyar kisebbségek — a zsidósághoz igen hasonló — sorsáról tudósító könyvkereskedés, fórum sincsen. A kettő összefügg. S nem csak gyökereiben, hanem egymásba fonódó ágas-bogas koronáiban is: a peremvidékek magyar zsidósága a legnehezebb helyzetben is kiállott a kisebbség mellett, a kisebbségi műveltség terjesztőjeként. Hitler őrült embertelensége (melyhez talált bőven magyar kiszolgálót is!) mind a magyar-zsidó, mind pedig a magyar-kisebbségi műveltség katasztrófája. A kelet-közép-európai újnemzeti szocializmus is nehezen lenne elképzelhető, ha ma e vidéken tetemes, akár nem magyar nyelvű zsidó értelmiség lenne. Magyarországon éppen magyar-zsidó együttműködéssel még van reményünk rá, hogy Kelet-Közép-Európa ne sodródjon újabb nacionalista őrületbe, ami e térség emberi és kulturális önállóságának teljes fölszámolásához vezethet a „DIVIDE ET IMPERA” hagyományos szellemében.

4. A múltunk a miénk! Örvendetes az, s a görcsök feloldásának irányába mutat, hogy a magyar kultúra zsidó művelői egyre inkább ráébrednek arra, hogy munkásságuk az egyetemes zsidó kultúra szerves része, s ezt vallják is. Szerintem lehet valaki jó zsidó és jó magyar egyszemélyben. A kettő nem zárja még kritikus konfliktushelyzetekben sem ki egymást. Ha a magyarországi zsidóság öntudatosan vállalja múltját, s a magyar közvélemény megismeri az egyetemes zsidó kultúra értékeit, s személy szerint is megtudja, mennyi kiemelkedő író, tudós, sportoló, zeneszerző van közöttük, nem egy begyepesedett előítéletet kiirthatunk.

5. Történelmi felelősség: 1944 zsidó és magyar katasztrófájáért és a Rákosifémjelezte atrocitásokért! Igaza van a „Salom” íróinak, hogy aránytalan félmillió magyar-zsidó fizikai megsemmisítését összevetni a háború utáni évtized posztfasiszta atrocitásaival. S hogy mégis ezt teszik, az őszinte megegyezésre törekvő szándék lehet. Elvileg hasonló jobbos vagy balos szélsőségről van szó. Ezt föltárni közös kötelességünk. Ami 1944 specifikus magyar vonásait illeti, ebben nem hiszek. Háború volt, és a háború elembertelenít. Mindig és mindenhol. Magyarország pedig jóval közelebb esett a háborús tűzfészekhez, mint Románia. Bulgária vagy Olaszország. Könyebb volt megszállni, könyebb volt uralni, s könyebb lett volna fizikailag is megsemmisíteni a magyarságot. Egy nép sokmindent megtehet, tömeges öngyilkosságot azonban tőle ne várjunk. így is hajszálon múlott, hogy ez szomszédos segítséggel 1944-ben nem következett be. Ez pedig a még az életben maradt budapesti magyar zsidóságnak sem használt volna.

6. Együtt egymásért. Nemzetiségi, politikai és szociális követeléseink alapvetően közösek. A látszólagos ellentétek áthidalása mind a zsidók, mind pedig a többi magyar létérdeke. A zsidóságnak — ha sikerül a magyarság többségét maga mellé állítania — megbízható közép-európai közvetítőre talál. A magyar többség pedig családi, baráti, emberi zsidó kapcsolatai révén megismertetheti problémáit a világközvéleménnyel.

7. A kegyelet akadályai. Valós tény, hogy Magyarországon ma nincsen a második világháború mintegy félmillió zsidó-magyar áldozatának emlékműve, s a második világháború és a felszabadulás mintegy másfél millió magyar áldozatának és menekültjének sincsen. Nincs azoknak, akik a legnehezebb időkben életük és családjuk életének kockáztatása árán kiállottak az emberségért. Volt Roal Wallenberg svéd diplomatának emlékműve Pesten. Eltűnt. Van utcája, melynek azonban egyetlen száma sincsen. Pedig egyedül Wallenberg megérdemel nem egy Vörös Hadsereg nagyságnyi utcát. A görcsök oldódása akkor következhet be, ha a Nagyhatalom belátja, hogy ő is tévedhet. A „tévedhetetlen” hatalom mindig embertelen.- 106-