Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

Írattam a házat, én voltam a tulajdonos... Karácsonykor akartam Erzsikének adni ezt a papírt, de minek várjak? Ki tudja, hogy mi lesz velünk karácsonyig? - és kicsit zavart mosollyal átnyújtotta az átírást igazoló okmányt az asszonynak.

Karába Erzsiké szeme könnyben úszott, ahogy két oldalról megcsókolta Lojzi arcát.

— Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának ezt a hihetetlen ajándékot, Lojzi... És... és... nemcsak sajnálom, hanem szégyellem is amit Ede mondott magára...

— Látja Angyalkám, ez a baj ezekkel a komcsikkal... Önmagukból indulnak ki és minden ocsmányságot feltételeznek rólunk fasiszta banditákról és ellenforradalmi elemekről... — nevetett a férfi és magához ölelte Erzsikét.

Karába Ede hosszú ideig a szőnyeget nézte, majd Krecsmár Alajoshoz lépett.

— Sajnálom, amit mondtam, Lojzi... Igazán sajnálom... Erzsiké már tíz éve mondja, hogy ki vagy... de én csak ma ismertelek meg... — és kezet nyújtott.

Erzsiké kolbászos rántottát csinált vacsorára, majd elmosogatott. Kicsit beszélgettek, de Lojzi szeme majd leragadt az álmosságtól és nagyot nyújtózkodva felállt az asztaltól.

— Eltehetnénk magunkat holnapra...

Karábáék hiába tiltakoztak, Lojzi úgy rendelkezett, hogy ők aludjanak a széles ágyában.

— Napok óta padlón alszom, méghozzá remekül... — mondta és párnáját feje alá gyűrve leheveredett a szőnyegre.

Csendben feküdtek, és sokáig nem jött szemükre álom. A behajtott zsalugáterek mögött lapuló októberi éjszaka csendjét néha ágyúlövés, géppisztolysorozat vagy puskalövés csattanása lökte félre az útból. Krecsmár Alajost megkeményítette az élet és nem volt érzelgős ember. Az éjszaka ijesztő neszeit hallgatva azonban szinte kisgyerekes meghatottsággal gondolt az elmúlt napok eseményeire. Nagyon büszke volt Budapestre, — és egy kicsit talán önmagára is...- 61 -