Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

FEKETE G. ISTVÁN

Magyarok...

A Központi Vezetőség délután bejelentette, hogy amnesztiát ad mindazoknak a felkelőknek, akik legkésőbb este tízig leteszik a fegyvert. Az ajánlatnak azonban nem volt túlzott sikere, mert a fegyvert senki nem tette le. Beleértve azt a húsz tagú csoportot, melynek Krecsmár Alajos cipészmester — és univerziális életművész — tagja volt.

Alajos — azaz barátainak Lojzi —, több napi távoliét után október 27-én hazament, hogy megnézze mi a helyzet a környékükön. Elgondolkozva bandukolt a Gömb utcában és alig néhány sarokra volt a műhelyétől, amikor négy fegyveres gyerek vette körül. A legidősebb sem lehetett több mint tizennyolc éves.

— Igazolványt kérek! — mondta parancsoló hangon az egyik.

Lojzi szó nélkül átadta neki a személyi igazolványát.

A barnabőrű legény, aki bizonyára a kis csoport parancsnoka volt, mert az ő nyakában géppisztoly lógott, míg társainak csak puska jutott, gyanakvó érdeklődéssel nézte az igazolvány fényképét, majd Lojzit.

— A fényképen lévő krapek fiatalabbnak látszik mint maga.

— A kép majdnem öt éve készült...

— Öt év alatt senki sem tud így megöregedni... — akadékoskodott a srác.

Lojzi fáradt volt és türelmetlen.

— Nem érek rá, hogy hülyeségeken vitatkozzak veled öcsi... — mondta mérgesen. — Ha nem hiszitek, hogy én vagyok Krecsmár Alajos, elkísérhettek az üzletemig. Amint látom, az égvilágon semmi dolgotok nincs azon kívül, hogy a békés járókelőket maceráljátok, hát bőven ráértek egy kis sétálásra... — és kivette a géppisztolyos kezéből az igazolványát.

A fiú elvörösödött.

— Nem kell mindjárt begerjedni, mester... — morogta.

Lojzi csak legyintett és otthagyta őket. Alig néhány lépésre volt tőlük, amikor az egyik fegyveres azt mondta: — Te Karesz! Ez a hőzöngő ürge abban a házban lakik, mint a mi komcsink.

Nem kellett lángésznek lenni, hogy megértse a ,,mi komcsink” csakis Karába Edére, a házában lakó kommunista párttitkárra vonatkozhatott. Otthon első dolga volt, hogy felszaladt Karábáékhoz. Sokáig kopogtatott, de nem kapott választ. Fülét az ajtóhoz tapasztotta és mintha suttogást hallott volna belülről.

— Erzsiké! Ede! — kiáltotta. — Ne féljetek, én vagyok itt... Lojzi.

Az ajtó kinyílt. A párttitkár arca szürke volt és nagy disznóölő kést

tartott kezében. Erzsiké sírós szemmel állt mellette.

— Mi baj, Lojzi? — kérdezte a párttitkár.- 58 -