Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
hogy az Orbánhegyi út fölvezet a János hegyre, és hol kell letérniük hogy Esztergomba jussanak. Igen, jó, elhiszik, de azért a polkovnyik menjen velük, nehogy eltévedjenek! És Pali belement — rendben van, elkíséri őket, csak előbb a feleségét hazaviszi. Itt lakik közel, azonnal visszajön! Nem is értem: arra nem is gondoltak, hogy Pali esetleg nem jön vissza? Ahogy az előbb kibukkantunk a ködből, most ugyanúgy eltűntünk benne — sarkonfordultunk és hazamentünk. Később aztán sokat gondoltam erre a köd-jelenetre. És azt mondtam magamnak, kínomban azt kívántam: bárcsak lőttek volna. Ha már annak kellett történni, ami történt, hát inkább AKKOR történt volna. Szépen egyszerűen mind a ketten ott maradtunk volna — jobb megoldás! Bolondság volt persze, és ma már nem is gondolom ezt. Sokminden hátra volt még akkor. A magyar történelem is kicsit szegényebb lenne úgy. Az alattunk lakó ávósnak a családja — meg voltak riadva, bolydulva persze, kint voltak mind az ajtó előtt — Pali szólt nekik hogy menjenek be a lakásba. Bementünk mi is, bezárta az ajtót, minden villanyt eloltott, nehogy valamijei elárulja hogy idejöttünk, mert esze ágában sem volt visszamenni. Csendesen ültünk, megvártuk amíg a lánctalpak csattogása jelezte, hogy elmentek. * Na akkor persze kezdődtek újra a viták, hogy menni, maradni, ki menjen, ki maradjon-----Persze egyikünk sem tudta pontosan hogy mi megy a városban, ehhez a telefon, meg az a néhány rejtélyes szövegű rádióközlemény tényleg nem adott elég támpontot. Engem nem akart Pali elengedni a munkahelyemre, nem, azt semmiképpen — én még mindig mentem volna, de az uram hatalmi szóval végetvetett a próbálkozásaimnak. Ő viszont menni akart, minden áron, és ebbe nem tűrt beleszólást! És elment. Csak utólag tudtam meg, hogy beszólt még a házban lakó egyik családhoz, Editékhez. Hogy „ha nemjönnék vissza, akkor kérem hogy törődjenek a feleségemmel” — és ment. Be is jutott az Úri utcai parancsnokságra, onnan azonnal telefonált is — ő persze úgy adta elő, hogy minden simán ment, úgyhogy végülis nem tudom hogy hogy jutott el odáig. Délelőtt pedig már a Minisztériumból hívott föl. Hogy ugyan gyalog, és kicsit hosszadalmasan, de eljutott oda is. Utólag tudtam meg az egyik beosztottjától, aki másod- vagy harmadmagával elkísérte az uramat, hogy ez bizony elég cifra út volt. Mert ahogy mentek át a Lánchídon, bizony fütyültek körülöttük a golyók, lőtték őket mind a két partról. Mesélte ez a fiatal tiszt, hogy mondták az uramnak:- 34 -
