Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

vasták a Tíz Pont-ot, vagy Tizennégy Pont-ot, és a tömeg nem akarta abbahagyni az éljenzést, és felcsendült a Himnusz, lemásztam én is a korlátról és vigyázzba álltam, úgy énekeltem én is a Himnuszt, és közben láttam hogy a Külügynek az erkélyein is állnak, de azok nem annyira mint résztvevők, hanem inkább mint kíváncsiskodók, mert a Himnusz alatt nem álltak vigyázzba, csak lazán könyököltek tovább a korláton, ami hát olyan illetlen volt és megbotránykoztató. Aztán beszédeket mondtak a szobor talapzatáról, nem lehetett jól hallani, nem sokat értettem belőlük -aztán elénekeltük a Szózatot is, amitől potyogtak a könnyeim, és mindenki bőgött körülöttem, muszáj volt sírni, mert akkor már nagyon sok éve nem hallottuk, hogy „Hazádnak rendületlenül” — —

Nem, nem tudom visszaadni ezt az élményt, lehetetlen ezt így összeszedni már. Pedig még ma is érzem a csontjaimban.

Aztán én persze pucoltam vissza az Intézethez, mert fél hatra vártam az uram kocsiját. Először értem jött Takács bácsi, úgy mentünk még föl az uramért az Úri utcába — fél hatkor behuppantam a kocsiba, de még akkor is reszkettem a gyönyörű izgalomtól. És akkor Takács bácsi, az uram sofőrje elkezdte mondani, hogy

— Na, hát mit tetszik szólni----Amire akkor én is:

— Na, hát mit szól hozzá Takács bácsi-----Mert egyikünk sem mert nyíltan színt vallani. Ő ismert és szeretett minket, meg én is nagyon szerettem Takács bácsit, de hát azért tudja Isten ------És akkor csak halkan brummogott a kisöreg, hogy

— És ki volt vágva a címer a zászlóból!

De nem lehetett eldönteni, hogy most helyteleníti, vagy helyesli a dolgot, panaszkodik, vagy dicsekszik. Úgyhogy én is csak ugyanígy kontráztam hozzá:

— Nahát-nahát! Én is hallottam, igen, NAHÁT!

Felvettük az Úri utcában Palit — az arcán és a mozgásán láttam, hogy milyen feszült. És persze én is feszült lettem — borzasztó rosszul esett, hogy nem mondhatom el neki ezt a csodaszép napot, hogy PONT NEKI nem mondhatom el! Beült a kocsiba Pali, és zord volt és hallgatag. Elindultunk, mentünk a furcsán néptelen utcákon, és nem szólt egyikünk sem.

*

Majdnem az Orbánhegyi útnál jártunk már, amikor Pali megszólalt. De még mindig ugyanazzal a feszültséggel.

— Nem megyünk be a városba? Menjünk be a városba — azt módja —, MOST, hát itt a kocsi! Nézzük meg hogy mi van a városban!

Mert hogy mindenfélét hallott fönn a parancsnokságon.

És akkor én azt feleltem - hát bennem is ott volt ez a feszültség — azt feleltem rá, hogy- Én nem vagyok Kucseráné, hogy kocsin menjek tüntetést nézni!

És ezzel mi lényegében összevesztünk.-28-