Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)
1986-10-01 / 20. szám
Csernobil: botrány és lecke 1986 tavaszán kemény leckét kapott a világ. Nekünk magyaroknak is feladták a leckét. Leckét kapott az ország politikai vezetése, leckét kapott az ország lakossága; és leckét kapott a demokratikus ellenzék. Június 7-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából tartott beszédében Maróthy László miniszterelnök helyettes azt találta mondani, hogy a csernobili „műszaki katasztrófa” tanulságai az egész emberiség „kincsét” képezik. Efféle eufemisztikus megfogalmazásokhoz hozzászokhattunk már az előző hetekben, miközben a sajtó eljutott az „üzemzavartól” a „baleseten" és a „szerencsétlenségen" át a „katasztrófáig”. Akkora adagot kaptunk az elkenő, szépítgető. mellébeszélő és hazug közleményekből, hogy erőt kell vennünk magunkon, nehogy a másik végletbe, a tények indulatos dramatizálásába essünk. Mégis szembe kell szállnom a politikus szóhasználatával. Kevés Csernobilt műszaki katasztrófának minősíteni: politikai és emberi katasztrófáról van szó. Másfelől, ami szovjet szempontból politikai katasztrófa, az a világ szemében botrány. Botránya Csernobil a nemzetközi, konkrétan a kelet-nyugati kapcsolatoknak, az enyhülésnek és a közeledésnek. Elsősorban azért, mert a bajt nem „a NATO agresszív köreire" zúdították, hanem a népekre, kelet-európai és nyugat-európai polgárokra. Épp azokra, akik a szovjet békepropaganda elsődleges (mert valóban sebezhető) célpontjai. Botránya Csernobil a szocialista „közösségnek”. Tragikus erővel mutat rá, hogy éppen a Szovjetunió számára ez a közösség nem létezik. Magához láncolja a kelet-európai országokat, de semmiféle felelősséget nem visel a népeikért. Ezzel a leckével kellene megbirkóznia a magyar hatalmi elitnek. Ha eddig nem tudták volna, most meg kellett tanulniuk, hogy miféle erkölcsi kötelezettséget ró a Szovjetunióra a megbonthatatlan barátság. A radioaktív felhők természetesen nem különböztetnek meg szövetségest és ellenséget, nyitott országhatárt és vasfüggönyt. De kiderült: a hazudozás, a titkolódzás sem válogat. Sokan elmondták már: ha a széljárás nem Skandinávia fölé viszi a radioaktív szennyeződés első hullámát, talán még három nap elteltével sem hallunk semmit a súlyos fenyegetésről. A sokszor méltatott szovjet-magyar együttműködést azonban a további fejlemények is beárnyékolták. Egy nappal a lelepleződés (és majdnem négy nappala katasztrófa) után, április 29-én, kedden este a budapesti TV-Hiradóban Tokaji Gábor mérnök-alezredes bevallotta a magyar hatóságok teljes tájékozatlanságát: „Nem ismerjük a bekövetkezett baleset körülményeit és a kibocsátott radioaktív anyagok mennyiségét” mondta. Ennek ellenére rezzenetlen arccal így zárta rövid nyilatkozatát: „Megnyugtathatjuk az ország lakosságát, hogy ebből semmiféle veszély nem származhat.” Az SZKP főtitkára csak május 14-én, 18 nappal a baleset után szólalt meg. Gorbacsov tv-beszédéből is megtudhatjuk, hogy mekkora súlya van a kelet-európai szövetségeseknek a szovjet vezetés észjárásában. Egyetlen szó sem esett sajnálkozásról. A szocialista országok „szolidaritásáért” kifejezett hálának is csak néhány sort szentelt a beszéd jóval kevesebbet, mint akár a nyugatiakat megillető köszönetnek. Nyoma sem volt benne erkölcsi felelősségvállalásnak - hogy az anyagi felelősséget ne is említsük. Nem látszik alaptalannak az aggodalom, hogy a katasztrófa milliárdos költségeit nem kis részben a kelet-európai függő országok fogják viselni. Botránya Csernobil a Kádár-rendszer politikájának is. A magyar vezetés újból bebizonyította: nincs olyan életbevágó nemzeti érdek, amely rábírhatná a Nagy Testvérrel szembeni önálló fellépésre. Ám vegyük tudomásul, hogy az évszázados orosz titkolódzási mánia mitsem változott. De semmiképp sem mehetünk el szó- 142 -
