Szivárvány, 1986 (7. évfolyam, 20. szám)

1986-10-01 / 20. szám

tív és nyugtalan nemzeti pszichét alakítottak ki, amely kedvez az alkotómunkának.

Ami pedig természeti adományokban való szűkösségét illeti, az talán most — paradox módon —éppenhogy szerencsés körülmény. Hiszen segít egy népet rádöbbenteni arra, hogy neki — ha már se tengerpartjai, se hatalmas termőföldjei és iparvárosai, se olajmezői nincsenek — abban kell keresnie igazi boldogulását, ami számára a legegyszerűbb, és amelyre mint láttuk a legalkalmasabb: a gondolkodásban, felfedezések és műalkotások létrehozásában. így tudja csak — és sohasem fegyverrel — a szovjet birodalom árnyékában függetlenségét elnyerni, és így tud csak szellemével a Világállam magasabb szintéziséhez hozzájárulni.

Tehát: egy évszázadok óta formálódó szellem különösségének és elhivatottságának felismerése, ennek nyomán — és immár tudatosítva, hogy ez nemzeti létérdek is —, egy független, nagyhatású, magát a „Mindenséggel mérő” kultúrának a megteremtése, ilymódon az emberiség egyesüléséért a — végre méltó — magyar áldozat meghozása: ez. az. az esély, amit hazámnak a történelem most felajánlott.

De ez. csak esély. „Saját fénykörében felemelkedni..., az. istenekhez vezető magosb lépcsőre fellépni” — ahogy az Széchenyi etikájában írva van

— egyetlen népnek sem kötelező. Amit nekünk kellett volna elvégeznünk, majd elvégzik mások, ami a szégyenünk lesz, azzal egyedül hullunk majd alá.

(Békekötés, munka, misszió)

Ám ha az. előbb, bár csak egy pillanatra is, belenéztem a Halálba — miért ne nézhetnék bele, ami százszor égetőbb: az Életbe is? Miért ne hallgathatnám meg azt, amit a bele nem törődés sugall?

Nos, társaim, vállalva a veszedelmes játékot, az első, amiben biztos vagyok, hogy a magyar túlélés és tett alfája és ómegája: a békekötés. Az otthoniaknak békét kell kötniük az emigrációval, el kell ismerniük, hogy

— csak amiről én, a tájékozatlan tudok — Márai, Faludy, Czigány Lóránt oeuvre-jében, az olyan műhelyekben, mint a Szivárvány, Új Látóhatár, vagy a párizsi Magyar Füzetekben olyan értékek halmozódtak fel, amelyeknek a hazai közgondolkodásnak nemcsak szerves részeivé, hanem serkentőivé kell válniuk. Az otthoniaknak be kell látniuk, hogy mindenkinek joga van elmenni, de visszajönni, és — Konrád szavaival — „emlék hazájának, nyelvi hazájának közepén élni” is, mert növénynek gyökerétől, állatnak anyjától, embernek hazájától elszakítva élni természetellenes állapot, és hogy ennek az állapotnak az egyik pólusán a bűntudat, másik pólusán a visszavágyódás mára már olyan, generációkon át összegyűlt feszültséget tart fenn, amelyeknek le kell vezetődnie, s egyben átalakulnia egy új, teremtő energiává.-7-