Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

beteges személyi kultusszá hatalmasodott, oly mértékben, hogy talán a püspökök maguk se tudnák már megállítani ezt. Már az öltözködésük is megkülönböztetett a többiekétől, a magas mellény és a papi gallér viselésével. A lelkészek közül sokat, még az idősebbeket is tegezik a püspökök, de ez fordítva nyilvánosság előtt elképzelhetetlen. Az egyházi sajtó tele van a püspökök képeivel, beszédeikkel, felszólalásaikkal. Mindenütt ahol megjelennek az egyházi elöljárók, dagályos üdvözlő beszédekben köszöntik őket, a püspökök kijelentéseit mint bizonyítékokat idézik, mindenütt ők az elsők, az elölülők, a megkülönböztetettek. Igaz ez még akkor is, ha a püspök történetesen egyénileg értékes, jól képzett, jó indulatú személy.

Több lelkész panaszkodott az elhelyezések, „megválasztatások” és a nyugdíjaztatások püspöki önkényessége ellen. A püspök, vagy a püspöki hivatal dönt, hogy ki hova megy, vagy hol mond le az állásáról. A gyülekezetek szabad lelkészválasztási jogát, csak ritkán veszik figyelembe.

Mint vendég, résztvettem Debrecenben a Doktorok Kollégiumának ülésein. Sok biztató gondolat is megfogalmazódott ott, mégis vizuálisan talán örökre bennem marad a kép, ahogy a „szegény” négy püspöknek az elnöki emelvényen, végig kellett ülnie az összes előadást. A nagy tudású, több nyelven folyékonyan beszélő, de már gyenge egészségű elnöklő püspök, minden előadáshoz lassan, vontatottan, a végső szót kimondó határozottsággal hozzászólt, és ezzel eleve elfojtott minden másirányú gondolkozást, vagy megnyilvánulást. Pl. az Egyházak Világtanácsának genfi képviselője, egy kitűnő és néhány pontban újszerű előadást tartott a zsidó-keresztény párbeszédről, hangsúlyozva azt is, hogy a zsidóság szempontjából milyen fontos az izráeli állam létezése és elismerése. Az elnöklő püspök a beszédet élesen bírálta, de se az előadónak, se másnak alkalmat nem adott a védekezésre.

Külön fejezetet érdemel a püspökikar és a külföldi résztvevők megkülönböztetett vendégüllátása, a Doktorok Kollégiumán. Nem éreztem magam külföldi vendégnek, így elvegyültem az „egyszerű” teológiai doktorok és kandidátusok társaságában. A Magyarországi Református Egyház legértékesebb emberei gyűltek itt össze. Úgy látszik, mégsem voltak elég értékesek arra, hogy a püspökökkel és a külföldi vendégekkel, informálisan is érintkezzenek. A vendégek számára à szünetekben külön ingyen kávézó állt rendelkezésre, mi „hazaiak” 5 Ft-ért megihattunk egy kávét kint a folyósón. Mi, közönséges halandók, a menza ebédlőjében étkeztünk, de a püspökök és a külföldi vendégek külön a tanári ebédlőben, mintha tisztikaszinó lenne az. Mert ugyebár, nagy baj származhat abból, ha a minszki metropolita „ő-főboldogsága” (az elnöklő püspök így szólította őt), vagy valamelyik svájci teológiai professzor leül az asztalhoz egy több nyelven beszélő értelmes magyar lelkésszel, és kettőjük között őszinte és ellenőrizhetetlen beszélgetés alakul ki? Figyelmeztetni kellene a Nyugatról Keletre utazó egyházi vezetőket, hogy ne engedjék, hogy ebbe a csapdába ejtsék, s adott esetben kövecs -