Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

zösség érintkezési viszonyainak szabályozása, különös tekintettel a kelet-európai kisállamok határ és nemzetiségi problémáira. E négy téma a maga horizontális és vertikális tagoltságában szoros egységet képez, bár nyilvánvaló, hogy Bibó által nem tárgyalt formák (például a szakszervezetek) is beilleszthetó'k volnának. Anélkül, hogy e témákat és öszszefüggéseiket akár csak vázlatosan ismertetném, példákat fogok mutatni arra, hogy a szabályozásnak mennyiben és mi módon kell Bibó szerint az össztársadalmi élet tudatos keretévé válnia.

A szabályozás a szükségleteknek és érdekeknek illetve a szükségletek és érdekek vitájának artikulációs formája. Bibótól nem áll távol az az elképzelés, hogy a jogi, politikai, igazgatási intézmények rendszerét kommunikációs szabályrendszerként fogja fel. Erre vall az az állandó törekvése, hogy mind az igazgatás, mind a politika területén beszédaktusokra tegyen javaslatot, s e formák felhasználhatóságát ily módon mutassa be. „Egy igazgatás jósága mindenekelőtt azon múlik, hogy az igazgatásban résztvevő személyek és az igazgatás által érintett lakosság közigazgatási szempontból azonos nyelven beszélnek-e, vagyis: ugyanazt értik-e a különféle kifejezéseken, mint a másik, s tisztán világosan bele tudják-e élni magukat a másik helyzetébe. Ez legtökéletesebben a közigazgatásban valósul meg, már ahol ez lehetséges. Az ellenkező véglet a merőben idegen igazgatás, ahol az igazgatásnak olyan hatalmi, uralmi céljai vannak, melyek teljesen függetlenek az igazgatás által érintett lakosság életétől, szükségleteitől.” (A magyar közigazgatás örökletes betegségeiről. 1946. Kézirat.)

E meggondolások alapján Bibó Erdei Ferenccel közös javaslata a Németh László-féle „tájhaza” demokratizált és konkretizált változata: az elavult szerkezetű vármegyék helyére a 60-80 ezer lélekszámú városmegyék közigazgatási egysége, amelyek alkalmasak az önkormányzati életre. A társadalom vertikuma a helyi a helyi és testületi önigazgató és önkormányzati alapegységektől a megosztott legfőbb államhatalmakig terjed, s egész hierarchikus felépítésébe garanciák épülnek be az uralmi koncentráció idegen, érthetetlen beszédével szemben. A horizontális, egymás mellé rendelt formákkal, az egyenrangú párbeszéd formáival együtt e szabályozási rendszer a nyilvános közösségi illetve társadalmi akaratképzés rendszerévé válik.

A horizontális formák alapját a szabadságjogok jelentik — a sajtó- és véleményszabadság, stb., illetve a szabad választásokon alapuló többpártrendszer. Mindez a hatalmak elválasztásával, a bírói függetlenséggel, a modern jogállam egész rendszerével együtt, amint Bibó 1957-es memorandumában kifejti, „nem valami polgári felépítmény, hanem egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlanul legfejlettebb technikája” (Magyarország helyzete és a világhelyzet. i.m. 148. old.) Ami az 1945-ben kialakult magyar többpártrendszert illeti, Bibó számolt azzal, hogy a létrejövő pártok osztályok és réte- 81 -