Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Tilkovszky sajnos csak a magyar revizionizmusról hajlandó beszélni, holott végre megtanulhattuk volna, hogy egy térség összekuszálódott történelmét csak összefüggéseiben, a többoldalú felelősség szem előtt tartásával érdemes vizsgálni. Semmiképp sem úgy, hogy az igazságot ebek harmincadjául vetjük pusztán azért, mert úgy gondoljuk, hogy így szolgáljuk, ilyen féloldalas történelem-tudatosítással a jövőt.

Az események pontos számontartása nem a társbérleti nacionalizmus további mérgesedését szítja — nem a szemet szemért, nacionalizmusra nacionalizmussal magatartást erősíti — ellenkezőleg, annak az igényét erősíti, hogy szüntelenül törekedjünk egymás pontos megértésére, gondjaink kölcsönös átérzésére. A múlt hiánytalan föltárására és a méltányos közös jövő megsejtésére és megtervezésére. Igaz ugyanakkor, hogy e közös szándék és akarat csak a kifejezés szabadságának birtokában, a lelki béklyótól is megszabadult népek között lehetséges. Úgy semmiképp, hogy a magyarságnak bele kelljen törődnie, hogy véglegesítették a bűnös nép, az irredenta faj és a revizionista nemzet státuszában. Nem elégséges csak az államok közötti egyenlőség meghirdetése, a népek közötti lelki egyenlőség s az egyenlőséget természetesnek elfogadó jó közérzet is szükséges a jövőt munkáló együttműködéshez.

Hangsúlyozom, eszembe sincs meggyőzni Tilkovszkyt. Más a nézőpontunk, más a hitünk, talán ragaszkodásunk intenzitása is a közös kelet-közép-európai jövőhöz. Ebben az írásban csak az olvasó számára kívánok átnyújtani néhány adalékot, s megosztani vele egy-két gondolatot a felmerült vitával kapcsolatban. Ez viszont elodázhatatlannak látszik.

Tilkovszky ugyanis azt állítja, hogy én meghamisítottam Teleki revíziós koncepcióját, amikor azt írtam, hogy a harmincas évek végére már etnikai elvű rendezést kívánt. „A szakember — írja — elképedve áll e semmivel alá nem támasztható ,megállapítások’ előtt”. Tilkovszky nem tekinti bizonyítéknak Teleki beszédeit, pártértekezleten elhangzott programját. Nem bizonyító erejű számára az a néhány mondat sem, amelyet esszémben magam is idéztem. „Európa rekonstrukciójában — ismétlem meg Telekivel — nekünk is áldozatokat kell hozni és le kell fogni mondani egy és másról, területekről is, amelyekről még soha nem mondtunk le. Ezt mondja nekünk politikai józanságunk, mint ősi politikai nemzeté. Európa békéjét, stabilitását, megerősödését akarjuk ezzel szolgálni.” Tilkovszky — Teleki munkásságának jó ismerője — úgy tesz, mintha el se hangzottak volna e szavak. És megfeledkezik a politikusnak arról a revíziós alapelvéről is, amely úgy hangzott, hogy az a méltányos, ha egy államalkotó népnek minél kisebb egyedi élnek egy másik állam határain belül. És úgy tűnik, az sem bizonyíték, hogy az 1938. október 8-i rendkívüli minisztertanács úgy döntött, hogy „nem történelmi, hanem etnikai” alapon kívánja a rendezést Csehszlovákiával, megtartván az elvet az erdélyi kérdésben is. Tilkovszkyt ezek a perdön