Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

gyorgó fejek összefutnak a szeme előtt. De azért ő az egyetlen, akinek sikerül lelőnie a bábú fejéről a kalapot. A céllövöldés a kezébe nyomja a cilindert. Horowitz szertartásos biccentéssel köszöni meg a nyereményt, a fejébe nyomja a cilindert és a néma, ellenséges tömegben utat nyitva magának távozik. Cilindere messzire látszik. Beáll egy újabb várakozó sorba. A sor lassan halad előre, Horowitz csak sokára látja meg, hogy a Szellemvasút előtt állnak. Végre ő kerül sorra. Beül egy kocsiba, és csak ahogy hátranéz, akkor látja meg, hogy a mögötte következőben az egyik „civilruhás” — azok egyike, akik a falnál elkapták — száll be. De a kocsi már elindult. A sötétségben ünnepélyes zene szól. A hirtelen felvillanó fényekben gorillák, óriáskígyók, Frankensteinek bántalmazzák áldozataikat. De Horowitz nem nagyon figyel rájuk, inkább a mögötte lévő kocsira igyekszik nézni, de csak ritkán látja, sok a kanyar. Amikor előrenéz, a kocsi egy hatalmas szörnypofa felé közeledik. A szörny szája felnyílik és a kocsi bemegy rajta. Horowitz kiugrik a kocsiból. A falnak lapulva várja a civilruhást. A következő kocsi azonban üresen érkezik.

És csak állok ott a sötétben a falnak lapulva. Innen a fények mögül mennyire át lehet látni a szellemvasút szerkezetét, a fekete vásznak labirintusát. És jönnek a kocsik egymás után, bennük két-két merev arcú ember, mintha ugyanazok ülnének minden kocsiban és jönnek vég nélkül, egyformán... Ha a vászon alját felszakítom, kijutok innen. Aztán lesz, ami lesz. Elegem van az egészből.

Odakint már esteledik, az utcák ismét elnéptelenedtek. Horowitz most már rohan. Egy parkba ér. A parkot valamikor a század elején építhették ki; a fák már hatalmasra nőttek, közöttük kecses kis pavilonok árváskodnak. Néhány gázlámpa ég, de alig adnak fényt. Mesterséges sziklácskák és bronzszobrok szegélyezik a kavicsos utakat. A fák közül zseblámpák fénye villan meg. Horowitz továbbrohan. Aztán észreveszi, hogy a zseblámpák bekerítették. Megpróbál felmászni egy fára, de a legalsó ágak is nagyon magasan vannak. A zseblámpák egyre közelebbről villognak. Megpróbál kitörni a gyűrűjükből, és egy ideig úgy tűnik, sikerül is. De aztán megint csak körbeveszik a villogó fények. És ez az egész mégsem hasonlít túlzottan üldözéshez, mintha csak Horowitz vélné annak. Van valami játékos ezekben a hol itt, hol ott felvillanó lámpákban. De Horowitz rohan. Egy szökőkúthoz ér. Megpróbál megbújni a kút kávája alatt, de már nem tudja, merre vannak az üldözői. A legvalószínűbb, hogy mindenfelé. A szökőkút most persze nem működik, de még ott áll benne a víz, félúton a befagyás felé. Mégsem tehet jobbat, mint hogy óvatosan belecsusszan a vízbe, és amennyire teheti, alámerül. Csak a feje van kinn a vízből. A zseblámpák néhány tétova villogás után kialszanak, sötét lesz. De a sötétben hangok hallatszanak, izgatott susogások: mintha gyerekek készülnének valami „csínyre”. Valahol bekapcsolnak-41 -