Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

FALUDY GYÖRGY

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok, de nem kínlódom és nem könnyezem. Mint súlytalan, fehér viharkabátot, keservemet felöltőm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék, attól enyhül bujdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

Ha esti utcán a kirakatokban nézem magamat, hirtelen megüt: Duna-Tisza vagyok két tárt karommal, szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár fejemben, mint százados metszeten: a Balatonból ha! néz; régi úr áll s keze Budára mutat mereven.

A Central Parkban nyílnak a virágok. Ocsmány felhőkarcolók övezik.

Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos után, kérdem, most mi következik?

De elterelem figyelmem akármin: olykor egy-egy sétálót követek, s a pályaudvarok roppant óráin elbámulom a tompaszögeket.

Éjjelre aztán tótágast áll minden. Legtöbbször egyenest hazamegyek apám házába, Pestre. A kilincsen lógok és rázom. Vagy becsengetek.

De a detektív régen meglesett: üres szobába visz, mely csupa vér.

Egy padra kötnek s hosszú késeket döfnek belém őrült szerelmemért.

New York, 1942 június- 3 -