Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

toktól elkülönült, a magasabb szellemi szint tiszteletében halálig alkotó, erőlködő magyar. Mint kortársai, ma is sokan Aranynak köszönhetik a nyelvi igényességet. Humorának bölcs alhangjai — soha nem szúr, a valóságot úgy mondja, hogy a derűs kihangzás nem fáj, de tanít. Érzéseinek teljessége, őszintesége — és soha nem érzelmes. Ügy mondják, harmincezer szava volt, mint Shakespeare-nek. Lírai vagy verses művei olvasása közben mindig találok néhány magyar szót, melyeket nem ismertem — mint a régész talál a sírban avitt fegyvert, használati tárgyakat. És ahogy felmutatja, ezek a szavak nem rozsdásak, legtöbbje fénylik. Arany életműve számomra az idegenben irodalmi életmentés volt, nem maradhattam író az ő segítsége nélkül. De évszázados távlatból kitetszik, milyen szellemi sivárságban tengődött a nagyok — Arany, Jókai, Vörösmarty — árnyékában a korabeli magyar irodalom. 1850-60 között a folyóiratot szerkesztő Arany terjedelmes méltatásokat kénytelen írni Bulcsú Károly költeményeiről, Garay Alajos „Betulia” című művéről, Szász Gerő költészetéről, Gáspár János „Csemegéi”-ről, Vas Gereben „Pörös atyafiai”-ról... Regényekről és versekről, melyeket lelkiismeretes, terjedelmes elemzéssel, tapintatosan óvatos dicsérettel, mindig inkább aggódó, mint gáncsoló fejcsóválással ismertet. Minden, amit írt, ezek az „elegyes” írások is, a művelt és becsületes irodalmi sáfár remekei. Csak éppen nem nagyon volt miről és kiről írni... És tudta ezt. Kortársai, a század közepi versfaragók és szépírók, beszélyiparosok között ritka volt az eredeti tehetség, még sokkal ritkább az időt álló, jelentős mű. A magyar irodalomnak ebben az időben volt néhány zsenije, de hiányzott az a művelt középszerűség, ami nélkül nincs teljes irodalom. Jó szándékú dilettánsok kurjongatós vagy szuszogó talpasaiból kellett összeverbuválni a segédcsapatokat. Arany, a zseni, méltatta a középszerűt és a sekélyeset is, mert úgy érezte, akármilyen vékonypénzű, mégis a magyar irodalom teljessége az, aminek szellemi térfogatában a magyar egyéniség egyszer világirodalmi hangsúllyal tudja kifejezni magát. Ahogy ez megtörtént évszázaddal később, amikor megszólaltak Babits, Móricz, Krúdy, Kosztolányi.

*

Magyarországi szamizdat kiadványok. Az írók elsuttogják, milyen mimikrivel kell élni és írni a „liberalizált” kommunizmusban. Az írástudó, aki gyanús, mert pillanatnyilag nem „vonalas” (és a „vonal” gyorsan változik), nem kap megbízást, sem kiadót. Négermunkával dolgozik azok jóvoltából, akik éppen hivatalban vannak, és megszánják a jövedelem nélkül tengődő kollégát. (Vagy jó pontot akarnak szerezni a jövőre.) A „tudományos segédmunkást” tolvajnyelven „kódoló”-nak, interjuernek nevezik. Ezek nyakatekerten bizalmas kérdésekkel faggatják a kiszemelt áldozatot. Minden személyes, bizalmas adatot rovatba írnak, és aztán átadják „bedekkelés” céljára a szerkesztőségnek és az- 23 -