Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

tudtam pótolni azokat a nagyfilmes fényképező és kontakt rendszereket, amelyek a nyomdában oly nagy segítségemre voltak. A vezérigazgatói engedély azok használatára kilépésemmel együtt megszűnt.

A Hungexpo reklámügynökséghez kerültem grafikusnak. Rengeteg hirdetést terveztem külföldre, sőt alkalmam nyílt neon reklámot, katalógust, prospektusokat, emblémákat és plakátot is tervezni. Megnyertem egy meghívásos pályázatot. A képzőművészeti vonal teljesen leállt. Semmi időm nem volt, mert közben már tanultam az Újságíró Akadémia Magazin- és Napilaptervezői szakán. Évek múlva, kitűnő diplomával a zsebemben már nagyon szerettem volna újsághoz kerülni. Ez, fél évvel a vizsgák után sikerült is. Rövid időre az Ország-Világhoz, majd pályázat útján a legnagyobb példányszámú hetilapjához, a Nők Lapjához kerültem tervező-szerkesztőnek. Csodálatos érzés volt hétről-hétre milliók előtt és számára dolgozni. Hamarosan vendégvizsgáztató lettem az Újságíró Akadémián, pimaszul fiatalon, mindössze huszonöt évesen. Három év múlva több lehetőségem is nyílt, hogy megpróbálkozzam a napilappal. Ezekből a Népszava volt a szakmailag a legvonzóbb. Az ország első számú újságtervezője, Radies Vilmos által tervezett új, kísérőszínes ofszet napilap kínált művészeti vezetői állást. Akkor, a lapnál uralkodó szerkesztőségi és politikai légkör miatt lemondtam erről a nagyszerű lehetőségről és a hagyományos, magasnyomással készülő Magyar Nemzethez mentem tördelőszerkesztőnek. Pethő Tibor — mint később megtudtam — a párt, a szakszervezet és a KISZ tiltakozása ellenére vett föl. Azért tiltakoztak, mert nem volt napilap múltam s jobban szerették volna, ha belülről, a szerkesztőségből neveznek ki valakit. Se párttag, se KISZ tag nem voltam, de pár hét múlva én is belerázódtam a munkába s mindenki elfogadott. Átvettem a Magyar Nemzet reprezentatív munkáinak a tervezését és hamarosan az új nemzetközi mellékletet is rámbízták. A külpolitikai rovatvezető ekkor jött az ötlettel, hogy tudnék-e karikatúrákat rajzolni a rovata számára. Megpróbáltam. Pethő azonban nem ment bele a közlésükbe. Pár hét múlva azonban a rovatvezető kivitt két rajzomat Párizsba, egy nemzetközi szerkesztőbizottsági ülésre és ott kiosztotta azok sokszorosított példányait. Az eredményvárakozáson felüli volt: az összes, számszerint tizenhat újság lehozta legalább az egyiket. Köztük volt a La Stampa, a La Monde, az Asahi Shimbun, Jornal do Brasil, a Frankfurter Rundschau és mások. Attól kezdve folyamatosan jelentek meg ezekben az újságokban a — főleg gazdaságpolitikai — karikatúráim.

A napi értekezleteken néhány 20-30-40 évvel idősebb szerkesztőtársammal egyetemben rendszeresen okítottak az irányvonalak betartásának mikéntjeire. A politikai bizottságban úgy látták jónak, ha megmondták előre kitől közölhetünk anyagot és kitől nem, sőt azt is, adott esetben mi legyen a véleményünk. Ez a nagyfokú segítőkészség alaposan megkönnyítette a szerkesztőség dolgát. Nem sokat kellett gondolkozni, csupán menni a mások orra után. Én a magamé után szerettem volna. Kilenc-66-