Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

szellem. Önkénytelen fejlődés és indulattöltött akarat. A kettősség egysége, én. Ó mily messze vagyok már az ostoba, vak anyagtól, amely értelmetlen kocsonyaként rezgett, nem tudva önmagáról, akinek vad ősléte az emlékezettelenség ködébe tűnt vissza: én magam lettem önmagam világító, irányító és akaró tudata, én.

És tovább alakítva tudatosan azt, ami eddig csak alakult önmagától, térideje körkörös útjain Aukrailla elérkezett a bölcsesség ötödik csarnokába és így szólt:

Én, én, én, rajtam túli erők vetülése. Túl a testemen és túl a tudatomon, végtelen messzeségben tőlem, túl a végtelen téridőn, kell, hogy éljen a törvény, amely előre meghatározta fejlődésemet. Ez az a törvény, amely éhesnek teremtett, ez az a törvény, amely felfalatta velem a mindenséget, ez az a törvény, mely önmagam farkába haraptatott, tudatomon és akaratomon túli valóság, melynek én csak automatikusan engedelmeskedő szolgája vagyok. Egy ismeretlen, távoli énnek árnyéka, én.

És engedelmeskedve a benne lüktető törvénynek, Aukrailla tovább emésztette térben és időben változó önállagát, amígcsak elért a bölcsesség hatodik csarnokába, és így szólt:

Én, én, én, szerveim, szöveteim, sejtjeim összessége. Általam vannak és általuk vagyok, parányaim mindegyike engem tükröz ugyanúgy, ahogy én tükrözöm őket. Egy vagyok, de ugyanakkor sok is vagyok, önálló egységeket részeimmé olvasztó és mindet vezérlő, máshonnan akart akarat. Én vagyok a porcikáim újra és újracsoportosulásának folytonossága, bomlásaim egységes emlékezete, végtelen számú és nagyságrendű részeim együttsége, én.

És ahogy akarva-akaratlanul tovább marcangolva változó téridőtestének cserélődő porcikáit, Aukrailla elérkezett a bölcsesség végső, hetedik csarnokába és így szólt:

Kifáradt testemben az anyag, kimerültek az azonosság változatai, megcsömörlöttem végesvégtelenül önmagamat enni, spirálpályám végére érkezvén, új ciklust akarok kezdeni, be akarom teljesíteni előre elrendelt végzetemet, hogy újra részeimre bomolva, galaktika-szerveimre, naprendszer-sejtjeimre, bolygó-atomjaimra, amelyek egyikén újraszülethetek, amikor megérett rám az idő. Énem, egyetlen, örök énem, hasadj miriádnyi darabokra! Végződjön Minden, hogy kezdődhessen Minden, de a jövő Minden más legyen, mint a múló. Búcsúzom tőled Aukrailla búcsúzik tőled Aukrailla. Akarom, hogy legyen, aminek lennie kell.- 45 -