Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

visszhangzik lelkűnkben, és ha mindnyájunk gyönyörűségére hevernek a költészet csokorbaszedett porcai. Mint forró csontok a máglyán, akkor csak újjá születhet a remény.

Ha mesterségnek merészelnénk vélni a költészetet (ámbár próbálja csak akárki adómentesen űzni), akkor feltétlenül Babits által a legjobban kisajátított szó-szakma. Szonettek c. versében feladja magát, áttételesen Michelangelo szoborba faragott szonettjeire emlékeztet és itt domborodik ki az európai iparművészeti síkra emelt kézművesség, az olaszos, humanista kultúra. Életére is ez a dantei vonalvezetés jellemző, boldogságának beatricéi a versek és a vezeklő vonaglások is, mely nem csupán fájdalmáénak tudható be, hanem a földi lét pokoljáró bugyrainak. A mindenható fogadása egy kései, utó Ady-hatásnak tűnő belenyugvást jelent inkább, az intelem eredendőjének magasztos megtalálását.

Az elbocsátott vad kikeveredik agy-bogáncsainak bozótjából és újra meg újra felcsendül a visszafojtott zsoltár.

Az emberélet derekán a költő számadást ad, megint csak dantei módon és ezzel újból a vezeklő magányban beérett szabad alkotás mellett tesz hitet. A Magamról szonettjei szintén ars poétikus műhelytitkokról árulkodnak.

Élete vége felé a szó számadója bong és borong téma-takarója alól. A könyörtelen felismerés, hogy senki sem kerülheti el sorsát, legfeljebb tollával megelőzheti, és az örökkévalóság hintáján repítheti magát a gondfelhős ég és a szárazra sírt föld között. Ősz és tavasz között lebeg a líra.

Szimbólumok, stanzák visszapergetett orsaján gombolyodik az eleve elrendeltetés. Filozofikus, már-már józsefattilai összegezés ez: „Ne mondj le semmiről, kiterítenek úgyis”.

A visszafordíthatatlan idő csatornáján, soha vissza nem térő ünnepi alkalom az isteni átkon való áttetszhető, majdnem átláthatóság. Régen elzengtek Sappho napjai, de a himnusz hárfáját a dallam sem volt képes megrepeszteni, legfeljebb a döbbenet hártyája repedt, és halandóságra ítélt istenek közül így szenderült létre az ember. És ez a pillanat az örök. Félresikerült forradalmak sem vehetik témakedvét a költőnek, beárnyékolt fárosza lehet népének csupán, de nem kioltható. Május huszonhárom Rákospalotán, 1912-ben a néma Petőfit zavarta fel Babits, és nem takargathatja tovább a vérkendőzött igazságot, de a jobb hiányát sem hallgathatja el.

Mint későbbi, a mai korra is oly jellemző, Politika c. versében írja: „Martinuzziak kora jött újra. összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. Már látom a csukott ajk és nyitott szem hőseit...”

Hogy nem politikusként volt politizáló, ez nem von le költőértékéből. Anti-imája a legszebb emberi fohász, a Hiszekegy, amit bármikor virágként, csendben avagy zokogva elhelyezhetünk a líra oltáránál.

Legkönyörtelenebb könyörgése sem találhat meghallgatásra, hiszen már korán szenvedésre ítéltetett és onnan, a leírhatatlan fáj-dallamokból- 37 -