Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

egyén kötelmeit nagyvonalúbban, nagyobb tűréssel kialakítva, lazítson a szigorú normákon: családjától, szülő-nevelő közösségeitől kezd eltávolodni az egyén, olykor a teljes elidegenedésig. Ráérezve a függetlenség — sőt: szabadosság — jó ízeire, az individuum maradék kötéseit is elszaggatja — s elmagányosodik. A homo szociális esetleg visszazuhan a homo antiszociális minőségi szintjére, s zuhantában kapaszkodik: újra tartozni akar valahová, valakihez. De az egyénekre bomlott hajdani közösségekben már nem lel fogódzót. És nincs út visszafelé, a civilizálódás előtti erős kollektívákhoz.

Szeretném hinni: a szocializmus képes feloldani ezt az ellentmondást: megtalálja az utat előrefelé. Emberségesebb civilizációt teremt: a munkahelyi, a lakóhelyi, az iskolai, a kollégiumi stb. kisközösségek újjászülésével — ilyen élő kisközösséggé fejlődhet a szocialista brigád is —, emberekkel összefűző szálak erősítésével, az eleven társadalmi sejtszövetek, új minőségű szülő-nevelő közösségek ápolásával.

Ez is lehetséges út.

Sőt — fogalmazhatom meredekebben —: a társadalom fejlődésének meglehet ez az egyetlen lehetséges, jövőbe tartó útja.

Hihetetlen erő az együvé tartozás érzése-tudata.

„Jövőnk alakulásának — alakításának — első föltétele, hogy milyen közösséget teremtünk. Közösség nélkül nincs jövő. Emberi közösség nélkül semmiféle emberi jövő nem képzelhető el.” (Illyés Gyula)

Az emberi vonzalmak-kötések valamiképp összegeződnek a társadalomban: a kisközösségek kohéziója tartja össze a nagyobbakat, s — tovább-tovább s gyűrűzve — a még nagyobbakat. Például egy jó munkaközösség tagja nemcsak műhelyéhez, üzeméhez kötődik szorosabban, de valamiképp falujához, városához — hazájához is.

* * *

Locsogó hazafiság

Külön figyelmet érdemel: a messzi múltba visszanyúló, elpusztíthatatlannak tetsző hagyományai vannak nálunk a locsogó, felpántlikázott „hazafiságnak”.

„Nem is mind magyarok, kik magokat vallják!” — így már a kuruc

dal.

Magyarkodás? Divat-hazafiság?

A nagy nemzeti fellobbanások korában, úgy tetszik, ez a szószátyárhazafiság is tetőzött.

Kisfaludy Károly: „Hol sokat beszélnek a hazafiságról, keveset tesznek érte. Mije nincs az embernek, örömest emlegeti.”-16-