Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

szalagján végül a magyarok hátán is csattan egyet, talán gerinctörőt az a távoli, elszigeteltnek látszó gyűlölet vagy elnyomás.

A magyarság századokig népből és nemzetből állt. Világtörténelmi zivatarok s országosan törvényes renddé kövük, fenyítő eltaposása elől a nép begubózkodott időtlen dalaiba, meséibe, falusi életének szertartásrendjébe, tájanként változó, szigorú közösségi törvényeibe, családi szokásjogba és főleg a robotba, látástól vakulásig. Közben a nemzet, amely valaha nagyjából egyet jelentett a címeresekkel, utóbb meg egy keverék uralkodó réteggel, öntörvényű igény jogán alakította a történelmet, hol szerencsésen, hol szerencsétlenül, néha katasztrofálisan, amiért utólag maga is lakolt, de még keservesebben fizetett érte a történelem síintje alá szorult nép. Azok, akiket sohase kérdeztek. Azok, akiknek parancsoltak. Ha lehet: közvetve, közvetítőkkel, fajtájuk árulóival, fényes csizmában, fényezett bajusz alól szitkozódva. A kasznárral.

Ady fellépése volt az első recsegő-ropogó, nagy áttörés. Illyésé a második, valószínűleg még nagyobb hatású, mert lényegesen hosszantartóbb, jobban átgondolt stratégiával, amelyben vers a prózának, próza a versnek adott segítségül heves oldaltüzet a megfontolt előnyomulásnál. Amióta élek, nála senki nem tett többet azért, hogy nép és nemzet vérontás nélkül, végre békésen azonosuljon. Tette mindvégig politizálva, de sohase politikusként, hanem az irodalom átszellemítő szintjén. Ezért volt műveinek elemi és egyetemes hatása úgyszólván halála napjáig, ezért lett ő a mérték a magyarságból egészen másfajta gondolkozásúak előtt is. így lett belőle király, láthatatlan koronával. Az volt már előtte a köztudatban Ady és Kodály Zoltán. De a koronával persze töviskoszorút is örökölt. Halálos ágyán feküdt, amikor a jugoszláviai magyar irodalom egyik rangidős törvényhozója keményen rendreutasította, mert egy nyugateurópai lapban világnyelven védő szót emelt a magyar nyelv váratlan újabb veszélyövezete ellen, holott valamikor, nagy örömére, példás türelmi terület volt.

Király nélkül maradtunk. Veszedelmes érzés, most kell rettentően vigyázni. Most, amikor hősies, hosszú ellenállás után magát megadva önmagára bízta a népét. Önként elismert szellemi királlyal a közös nagy tűzhelynél nép és nemzet — most már együtt a kettő — átruházza a helytállást, hogy egyetlen személy kimagasló jelképében mocsoktalan maradjon és csorbítatlanul őrizze életkedvét, életerejét elszaporodó belső férgei ellen. De mi történik, ha meghal a király? Vajon akkor megadja magát nihilista önbecsmérlésnek, tehetetlen lelki sorvadásnak, tébolyult magapusztításnak vagy hajdani bámulatos dinamikáját — azaz feltámadó képességét — kikapcsolva a nyugdíjas vegetálásnak? Hogyne, minden lehetséges, számolni kell igen nagy veszélyekkel.

Halála óta londoni házamban nemzetközi telefonszolgálaton át bebetör a haza kétségbeesett hangja. Kedvem volna azt mondani, hogy önfeledt kiskorúaké. Most aztán mi lesz velünk? Hiszen ö volt, aki meg- 5 -