Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

CSÁLOG ZSOLT

Kerítés

Meghalnak most már ezek a régi öregek, meghalnak sorba mind. Tóth Berti bátyám, Sallós Tóni, az öreg Fráter, Asztalos Zsiga bácsi mind akik még az első háborút megjárták, valamikori katonák, most pár év alatt elmentek szépen egymás után, kiköltözködtek a szalmazsákrul az Öreghegy alá. Szeredás Mihály bátyámat is kivittük a nyáron, pedig őrúla aszittük tán sose tud már meghalni, nyócvankilencedik évibe vót már, három gránátszilánkot cipelt a derekába, összement, összegörbült, összeszáradt mint a tavalyi körte a fán, húsz éve kérte már az istent hogy csak engedné végre meghalni — megkapta ászt valahára ű is, kinyújtóztathatta a görbe csontjait. Magam vagyok most már csak a faluban régi vereskatona.

Vót nekünk pedig híres veteránunk is! Az öreg Szappanos Menyhért! Egy csakugyan nevezetes valaki! Kiemelt veterán-nyugdíjjal! Mer ű tizenkilencbe Vorosilovnak vót a lovásza! Le is vót fényképezve a Vorosilovval: Vorosilov a nyeregben, Menyus bátyám meg tartsa a lovat kantárszáron! Peckes legény vót még akkor, szép szál magyar, hegyesre pedert bajússzal, ott vigyorgott a csúcsos ruszki sapka alatt, hosszú köpeny, szuronyos puska a vállán — sokat mutogatta nekem is, mert nagyon büszke vót az öreg arra a fényképre. Hát meg is értem! VÖRÖS ILOVVAL levéve! Szép kép vót. Az unokájának is megvót még egy darabig, azután meg el lett vive a múzeumba. Na, hát Szappanos Menyhért sincsen már. Májusba temettük, veterán-temetéssel. A Cifra elvtárs, a megyei elsőtitkár mondott a temetőbe egy nagyon szép beszédet. Üdősebb vót tűlem Menyus bátyám, jóval üdősebb, mer az Imre öccse vót velemkorú, kilencszázas, ű meg kilencvenhetes vót, nyócvanötödik esztendejibe vót hogy megütötte a szél. Szembe-szomszédok vótunk különben, hát ismertem jól, még gyerekkorunkból ismertem. Nagy, testes ember vót már így öregségibe, olyan szuszogóssan beszélt, jött mindig, „Józsi”, aszondja nekem, „Józsi, gyere írjunk levelet, segítsél már” — mer nem látott már szemüveggel se, de azér örökké csak levelet írt vóna, megyének, pártnak, ilyen bizottságnak, olyan szövetségnek, szűzmáriának, mindenkinek, ilyen mindenféle veterán-ügyekbe, hogy űt most mér hagyták ki a kitüntetésbül, meg mér csak emléklapot küldtek neki, mér nem rendes ruhára akasztós kitüntetést, meg hogy űtet hívják meg ilyen gyűlésre, olyan ünnepségre, ilyeneket - de örökösen csak irkáltatott vóna engem. „Józsi, gyere már”, aszondja, avval a szuszogós hangjával, „levelet írunk!” — mer az onokájával lakott, de nemigen vótak jóba Tiborral, azt hiába kérte, meg a menyét is hiába kérte hogy segítsenek.- 37 -