Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Bizony, én gyakran látom a Napsugaras asszonyt. Amikor a lengyel lány fölment a létrán, piros szemű bronzmenyét képében jelent meg, de legfelejthetetlenebb mégis július késődélutánja, amint végiglépkedett Maglóca hársfái alatt és hóna alatt kukoricás vékával bungatni csalogatta a rosszkedvű öreg kant.

Mi vásott kölykök fölmásztunk szakajtója szélére, ott merengtünk a szerelem praktikus oldalának több évtizedre érvényes belépőjegyei között.

A nap éppen leáldozóban volt.

A pacsirta fészkére vonult és megszólalt a csalogány.

Gyönyör a flanell-tigris agyara előtt

Belibegett a sárgakombinés szűzlány,

síkos műselyem bugyiját levetette.

Vén bika szarvára csalogány szállt le,

fülébe dongó dünnyögte pentaton dallamon a hold sarlójától kilukadt világűrhajós

harmatba sóhajtott hegedűcincogását.

Elámull a szemüveg, az idő bukfencet vetett a korkülönbség kopasz mezsgyéjén, csak a harmadik párt hadseregének őrmestere a krómozott vasaló vinnyogott mert tudta mi a villámháború gépesítve.

Egy pillanatra elnémult a csalogány is, ilyen az aggodalmak ecetébe áztatott buja vágyakozás.

Kevés a kődobáló, ezt tudjuk a Szentírásból, ezért bocsájtjuk meg a hajótörött matróznak

ha unokahugát képzeli el nagynénje helyett amikor meztelen nőket rajzol a part fövenyébe.

Jelen esetben azonban pirított kenyér pattant le a Szent Hegyről kőtábla helyett, a malac kunkorodott farkát pedig egyenesre mángorolta az ördög.- 27—