Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

— Ne félj — felelem. Nem leszek áldozat.

— És — nem békültek ki?

— Kicsoda?

— Hát nagyapa és nagyanya.

— Soha.

Hűvösödik, a hold a tó tükrére vetíti a túlsó part csipkeszegélyét, a néma, hófödte csúcsokat.

— Holnap szabad vagyok — mondja a fiam. Felmegyünk a hegyekbe!

— Van labdád?

— Van — feleli, és kiissza a rumot.

Anita elbúcsúzik. Erős a gyanúm, hogy itt az épületben alszanak. Felmászok én is a szobámba. Emeletről-emeletre. A trópusokon már hajnalodik és ilyenkor hajnalban hűvös pontossággal látom magamat.

Csak egy életünk van. Nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. Még elültethetem a gyümölcsfáimat, de az árnyékukban már nem én pihenek. Újrakezdeni! De ki adja vissza a kezdetet? A hitet. A kertet, a kutyámat. A kandallót és a nyugágyat, az árnyékot a fészer alatt.

Nosztalgia — mondaná a fiam. Pedig másról van itt szó. Az elveszett, a meggyalázott emlékekről. Ki adja vissza a bizalmat, a reményt? A helyemet a világban? Az arányos öregkort? Az elűzött barátokat?

Az idő — mondanák. Az idő! Holnap focizunk egyet a hegyekben. Az idő megszűnt, mióta sem a múltra, sem a jövőre nem gondolhatok.

*

A fiam katonaszökevény. Körözik. Ha rátalálnak, kiadják a svájciak. Lejárt az útlevele, kutyaszorítóba került. Ezentúl sehová se mehet.

Ülünk az étteremben, reggelizünk. Egymás után nyomogatja el a kormos, tövigszívott cigarettacsonkokat. Ha nem hagyjuk cserben, most orvos lenne. De mi a sírunkat ástuk; minden egyéb csak idegesített.

— Te mit csinálnál? — kérdezi most.

Mit mondjak neki! Hová menjen? Nincsenek jó vagy rossz helyek. A legvidámabban még a saját mocskában lubickol az ember.

Menj haza — felelem.

Én hazamennék. A szüleiért senki sem felelős. Nem én választottam a szüléimét. De az a túlsó part, választott hazám.

— Nekem — von vállat — születési helyem. Személyi adat.

— Vállald el. Körbejártad a világot: találtál helyette másikat?

A konyhából kifordul a lány:

— Jóreggelt! — kiáltja vidáman.

Felállunk, kiisszuk a kávét. A legnyomósabb érv mindig a valóság. A ködből, párából most merül fel a fehér áprilisi nap.

*-22-