Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

A fiam huszonnégy éves. írt, én pedig itt vagyok. Elindulok. A hegyoldalban ingujjra vetkőzött spanyolok, a sűrű levegőben reszket a fény. Alattam a tó tükrét ezüsthártya fedi, gyűrűzik, feszül, kisimul, borzolja a szél, rekedt hajókürt búgásával dobálódzik a csend.

Ilyenkor, ebben a fényben, igen, ebben az időtlen nagy nyugalomban kellene szemügyre venni azokat a zavaros, szürke hajnalokat.

Megpróbáltam már, nem is egyszer. Eleinte azt hittem, akkor omlott össze a világ, amikor az asszonyom magamra hagyott. Kézenfekvő magyarázat; egyetlen hibája, hogy nem igaz.

Állok a fényben, az út szélén kőfeszület, alatta — elmaradhatatlanul — a pad. Nézem a vizet. A túlsó, a francia parton még úszik a pára. A magasban, zúgó, hófödte hegyek.

*

Az ember sokáig nem veszi észre hogy múlnak az évek. Azután egyszercsak leül egy padra, és elkezdi nézni a víz tükrét lent a mélyben, a lába alatt.

Amikor annyi idős voltam, mint a fiam, már bejártam a reménytelenség üresjáratait. Túl sokat tudtam, és túl korán. Mi más jöhetett még? A lassú megsemmisülés.

És akkor lett egy hely, ahol befogadtak. Újratanultam azéletet, egyre ritkábban jutottak eszembe a magukrahagyott, az elárult többiek.

A lány, akit szerettem, erős volt. Amit nem vett tudomásul, az nem létezett. Azt akarta, hogy én is erős legyek. Én pedig megtanultam sikernek álcázni a vereségeimet.

Mi mást tehettem volna! Megszülettek a gyerekek, bukdácsoltunk, előre, előre. Ezzel a nagy hazugsággal kezdődött az én húszéves ajándékéletem.

Ki kellett volna tartanom. Nem lett volna baj, ha végigjátszom a rámosztott szerepet. De a maszk leolvadt rólam, amint az a lány magamrahagyott.

— Megcsaltál? — kérdezte reménykedve, amikor végre kilökött magából az éjjeli járat, és én magamhoz öleltem őt a hideg kocsiban. Azt kellett volna felelnem: természetesen. De én nem feleltem, összeszorítottam a szám. Az a kérdés egy hosszú év álmatlan vergődését, az én egész nyomorult hűségemet köpte szemen ott a jéghideg kocsiban.

— Sírsz? — kérdezte.

Sírtam, igen. Nem játszottam már. Nem tudtam tovább áltatni magam.

Hallgattunk. Megszegtem a szerződést ami összekötött szerelmünk húsz hosszú éve alatt. így ért véget ez az én diadalmas korszakom. Lent voltam újra a mélyben, a reménytelenség üresjárataiban.

Felérek a hegyre. Alattam apró fehér pont szántja a tó kristálytiszta vizét. Hajó, távolodik. A túlsó, a francia parton felszívódott már a verő- 18 -