Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

,,A szó szaros értelmében" felvett pár jegyzőkönyvet, a sokszorosítás (ide is a kellene?) már a mi dolgunk. Ha krízisről ír, ez nem költészet, vagy a vers válsága, hanem a problémáké. A valósággal szembe került válságraítéltek költője a kintszorult költő. Ezért fogadható be könnyen. A tükörtojáshoz szokottak nem emésztik meg egyszerre a tojástükörben fogyaszthatatlan látottakat.

Miután ezt megbeszéltük humorizálhatnánk is, de erre Petri nem ad időt. (az idő sem) Édességként majszoltatja velünk a kandírozott múltat, de ettől sem megyünk a falnak, (egyesek hangosabban nyalnak) Rozzanett hangulataiban tesz még egy-két szép-próbát, próbál szépen, a Szépről írni. Mi is van még? A további verses küzdelem, a villoni négysoros beütések könyvespolcokon való leporolhatatlansága.

Az el nem ismerhetőség is elismerést jelent.

„Méltányos ítéletet / egy nemzedék sem várhat...”. Ez igaz. Nem is gondoltunk ítéletre, legfeljebb értékítéletre.

Mózsi Ferenc

Szabálytalan nekrológ Megyery Sáriról

„Magamról csak annyit, hogy e pillanatban nincs baj — különösebb öröm sincs — igyekszünk, ha nem is „boldogok”, de nem szerencsétlenek lenni, ami máris nagy eredmény és nagyban tőlünk függ. Én tudomásul veszem, de még nem érzem az öregséget. Sokat dolgozom az esti mosogatástól kezdve vagy végezve, egy újabb könyv írásáig, mi remélem nemsokára megjelenik otthon... Szerelmem irántad változatlan, amíg élek”. így írt hozzám intézett utolsó levelében rajongott mentorom, örökifjú 86 éves barátnőm, írótársam, Megyery Sári, a hajdani világszép filmdíva, Sacy von Blondel, a javíthatatlan optimista. Február 5-én azonban mégis itthagyott bennünket s most válaszlevél helyett könnyes szemmel búcsúztatnom kell „Jávorfácskát”, sok sok ember hűséges barátját, 90 éves férje őrangyalát, a nagyszerű asszonyt, akit mindenki szeretett, aki szépen élt és ugyanolyan szépen távozott közülünk.

Méltatás helyett izgalmas életéről kellene szólnunk inkább, visszaidézni, amit ő maga mesélt oly érdekesen az 1976-ban megjelent nagysikerű életrajzában, „Én is voltam jávorfácska”. A könyv címét Kosztolányitól kapta, aki évődve „jávorfámnak” szólította az aranyszőke Sára asszonyt, valószínű, az ifjúsággal azonosítva a szót. Ez az önéletrajz több, mint emigráns memoár: könnyfakasztó emberi hitvallás, kegyetlenül őszinte felidézése egy élménydús életnek, egy letűnt világ hűséges korrajza, és egy szubjektív irodalomtörténeti gyöngysor. Miközben elbűvölve követjük a Puck-szerű hősnő kalandos villanásait, meteorikus pályafutását, akár mint filmszínésznő, újságírónő vagy irodalomtudós, megrázóan hűséges portrét kapunk mindmegannyi ma már olymposzi, klasszikussá nőtt kortársáról, barátjáról.

A könyv először visszavezet a századforduló folytott, üres dzsentrivilágába, felsorakoztatva számtalan özönvíz előtti dámát, krúdys gavallért, ásatag, őslény-126 -