Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
ELEKES A TTILA Zene Capriccio di primavera Ha találkoznék — mondjuk, negyven éve — az érsekkerti fák alatt veled, ahol te épp a lepkét kergeted s hol virág-gyertyának a gesztenyékre illenék kis ruhádnak tej-fehére, míg nagymamád csak nézne ölhetett kézzel, én futnék lakkcipőd megett, azt se bánva, a csősz ha tetten érne. Es nem bánnám a pezsgő málnaszörpöt, a lepkét, ha már más határba röpköd és a nép közt, ki vidám dalra lépked a rezesbanda fújta térzenéken, neked adnám, bár szívem vérzenék el, legszebb üveggolyómat. Azt a kéket. Capriccio d' autunno Most, hogy a dér már kertemet belepte és nem röpül, csak tűkön ül a lepke és az árnyak is lassan összeérnek, tudom: a szép szó csak temérdek érdek. Én se vagyok szent, nincs egy jó imám (ingem sincs, honnan lenne glóriám?), de nekem ma sem vétek volt az étek e meszelt sírban, ahol éldegélek, ahol a vajba áll a kés, ahol a vakok látnak és a némák néha hét nyelven beszélnek. Bűnöm annyi, hogy .lépted itt kopog, bármihez nyúlsz, az én kezem fogod, bárhol tekintesz szét az égen, rám nevet vissza tiszta-kéken és bárhol nézel egy vakult tükörbe, én nézek vissza rád s ha görbe az arc, a szem, a száj s a szó goromba, azt is csak tiszta alkohol koholta.- 11 -
