Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Keserű mosolyok albuma

Ferdinandy György: A Mosoly Albuma. Szepsi Csombor Kör, London, 1982. 205 old.

E novelláskötet is bizonyítja, hogy a szerző a nyugati magyar irodalom egyik legtehetségesebb prózaírója. Eddig megjelent munkái arra engednek következtetni, hogy legszívesebben és leghatásosabb eredménnyel a saját múltjához, saját — meglehetősen hányattatott — életének a megírásra kínálkozó mozzanataihoz, epizódjaihoz nyúl vissza témáért. Szerencsés az olyan művész, aki a neurózisait, szinte terápiaként, kiírhatja magából; szerelmek, szerelmi csalódások, elválások és válások, vagy történelmi fordulatok ütötte sebek kiújuló sajgása alkalmával a lelki egyensúlyát azzal állíthatja helyre, hogy átélten, a tapasztalat keserű ízével, novellába, regénybe foglalja a történteket.

A Mosoly Albumá-nak első szakasza a háború által kettétört gyerek- és kamaszkorba pillant vissza. A kötet borítójáról a híres Szent István körút-i gyermekfényképész műterem eredeti fotója néz ránk: két matrózgalléros fiúcska (balról a frissen nyírt szerző) meg egy csöpp lány neveti a fényképész bácsi időtlenségeit. Mert minden gyönyörűen indult abban a korban, amikor a Mosoly Albuma fotósa karácsonyonként („a játékok még épek voltak”) házhoz jött a masinájával, lámpáival és kábeljeivel. Mint Ferdinandy írja, a gyermektársadalomban akkoron csak két osztály létezett: az utcagyerekeké és az úrigyerekeké. Utóbbiaknak az apja „többnyire államtitkár volt”. A harmincas-negyvenes évek magyar városi milliője vette őket körül: lovaskocsival jött a jeges meg a szemetes, óbégatott az ószeres meg a drótostót.

Az idilli életképek hangulatán az egyidejűleg berobbanó pubertás és a világháború fordít élesen. Létai úr, a nyilas fűszeres (átlibben az író legutóbbi kötetéből), buzdít a bolsevisták elleni végső győzelemre. Robi, a göndörhajú osztálytárs az egyik nap eltűnik, — elutazott — mondják. A fejezetek ritmusa zaklatottabb lesz, immár bombázzák a várost és apa bevonul katonának.

A közeli dombtetőre ballag fel egy havas téli délutánon a két fivér: Yuri és Alex, onnan látszik messzebb a kaszárnya ahová apa bevonult. APA — írja Yuri a hóba. — Talán észreveszi — magyarázza kistestvérének.

Az oroszok hamarosan elfoglalják a várost, új rend alakul ki a romokon. Lévai úr szakállt növeszt és az új rezsim nevében osztja parancsait. A gyerekek bóklásznak a rommezőkön, megalakítják a „Jézus Szíve Rablóbandát”. Exhumálásra kerül a kertben eltemetett nagymama, hárászkendőben fekszik a füvön, „homlokán átúsznak a felhők”. Apáról kiderül, hogy él, de magatehetetlen béna, kórházban ápolják.

Yuri internátusbán éli át a sztálinizmus kezdeti éveit, az intézetet vezető papokat a kommunisták elzavarják, az otthont Oleg Kosevojról nevezik el. Szent Imre szobrát lehajítják az udvarra, fejjel beleáll a földbe.

Rövid, bizarr mondatokban áll össze egy tragikomikus korszak pittoreszk képe, távolból, Puerto Rico-ból, s a mából nézve Fellini kamerájához méltó, szürrealista töltést kapnak a történések. De főhősük, ki horzsolt térddel mindent átvészelt, már nem nevet magabiztosan, mint a Mosoly Albuma beállított felvételén. így szól a címadó kisregény epilógusának utolsó néhány mondata: „Aki életben maradt, élt: eltemette a múltat. Igazolta magát: a felnőttek ilyenek. A hamis tanúk szomorú serege mögött, üres tarisznyával a vállán, néhány konok, falsíma szemű gyerek.”- 117 -