Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
beszélnek ma 1968-ról, mint a magyar 1956-ról, nem is említve a lengyel eseményeket. Sokszor az az ember érzése, hogy pontosan azért hallgatnak ma 1956-ról, mert, mint a szerző Kemény István-t idézi „1980 ősze 1956 folytatása”. (224. o.) A magyar forradalom eseménye ragályos és ezért terjedhet, jobb róla nem beszélni, vallják a magyar forradalom eszméinek és a magyar népnek ellenségei. A forradalom Bill Lomax értékelése szerint Bill Lomax fő erőssége a tárgyilagosság, pontosság, tudományos színvonal. Ez az első olyan tanulmány, amely a magyar forradalmat gyökereitől, eseményein keresztül hosszú távlati hatásáig tudja szemlélni. Külön figyelemreméltó ebben Schöpfin Gyula kitűnő fordításában a magyar változat számára íródott „Utóirat: 1981, merre vezet az út a forradalomtól?” Ez a fejezet gondosan végigvezeti az olvasót a Kádár rezsim kialakulásának fázisain, a terror időszak elemzésén, „az emberarcú rendőrállam” kialakulásáig, egészen az új lengyel válság magyarországi hatásáig. Nincs más könyv, ami így egy negyedszázados történelmi keretbe foglalná a magyar forradalmat. A könyv másik erőssége, hogy 1956-ot mint társadalmi forradalmat vizsgálja és a vidéki eseményeket is mélyebben elemzi, nem mint a legtöbb korábbi publikáció, melyek inkább Budapestre, politikai és harci eseményekre összpontosították figyelmüket. A magyar forradalom igazi hősei Lomax eszmevilágában a munkások, és ha van történelmi jelentőségű intézmény, amit a forradalom teremtett s aminek példája a szocializmus jövőjében jelentős lehet, az Lomax véleménye szerint a munkástanácsok rendszere. Egészében a könyv a magyar forradalomról eddig már kiadott és még nem publikált adatok újraelemzése; tudós szintézis, amely figyelembe veszi a magyarországi szellemi, ideológiai, szociális, gazdasági és politikai tényezőket a forradalom előtt, alatt és óta. Könyvét a szerző annak a magyar nemzedéknek ajánlja, amely a forradalom óta nőtt fel s amelynek nincs személyes élménye sem a forradalommal sem az azt követő kádári megalkuvással. Ez a nemzedék a szerző szerint visszautasítja a kádárista fogyasztói szocializmust és a rendszer által gyakorolt jogfosztásokat. Ezek a fiatalok képesek arra, hogy szembeforduljanak a képmutató és korrupt rendszerrel és kinyilvánítsák, hogy „az anyagi jólétet és a személyes szabadságot nem állam-atyuska adományaként hanem elidegeníthetetlen emberi jogként” kívánják élvezni. (VII. o.) Lomax tudja mi történik Magyarországon, mert többször járt ott. Lomax tájékozott optimizmusa az otthoni fiatalság egészséges politikai felfogásáról és szabadságszeretetéről szöges ellentétben áll sok pesszimista véleménnyel, amit otthoni tudósoktól hallottunk a közelmúltban. A magyar forradalmat több nyugati szakértő olyan tragédiának tartja, amelyben a leveretést a magyarok maguk provokálták ki. Érvelésük az, hogy a Nagy Imre kormány messze túl ment azon a határon, amit a Szovjetunió még megtűrhetett volna. Természetesen a többpártrendszerre, a semlegesség kinyilatkoztatására és a varsói szerződésből való kilépésre gondolnak ezek a szakértők. Eltekintve attól, hogy a semlegesség kimondása a nyugati véleményekkel ellentétben nem oka, hanem következménye volt a második Szovjet agressziónak, Lomax még egy ellenérvet hoz fel, nem a magyar állítólagos túlzások szemszögéből kell vizsgálni a kérdést, hanem a „mérséklet kudarcának tanulságait kell levonni”. Lomax felteszi a kérdést, nem fulladt-e kudarcba a mérséklet is, a szovjet agreszszív hatalommal szemben? Nem nyomta-e el a szovjet fegyveres hatalom a csehek és szlovákok mozgalmát 1968-ban? Pedig a csehek és szlovákok mérsékeltek voltak, nem hoztak létre többpártrendszert, mozgalmuk mindvégig felülről irányított politikai változásokra törekedett csupán, anélkül hogy valóban demokráciát követeltek volna vagy társadalmi tömegmozgalommá fejlődtek volna. Nincs-e a mérséklet kudarcra ítélve Lengyelországban is? — kérdezi Lomax, ahol a Szolidaritás alulról jövő társadalmi változásokat követelt ugyan, de „tartózkodott- 107 -