Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Koestler tudományos munkák helyett még két olyan regényt ír, mint amilyen a Darkness at Noon meg az Arriva! and Departure.

Ez az írás még vázlatosabb maradna, ha legvégül is nem szólnék néhány szót Koestler lelkiismeretéről. Külsőségekben nem volt nehéz ismerni őt: szerette az életet, az utazást, a jó ételt-italt, de mindenekelőtt a nőket. Nála félelmesebb vitatkozót kevesebbet látott a világ — Walter Lipman vagy Micheál Foot maguk is bevallották, hogy kétvállra fektette őket. Állhatatos volt és szeszélyes, magabiztos és neurotikus, sokoldalú és karizmatikus; szavai és cselekedetei mindig váratlanul érték az embert; házigazdának elragadó volt, bár egyénisége súlya nem egyszer agyonnyomással fenyegette a vendégsereget. Belsejébe belelátni jóval nehezebb feladatnak tűnt és nem tartozom azok közé, akik ezt a részét ismerték — hacsak önéletrajzi írásaiból nem. Lelkiismerete lobogását és tüzét viszont lehetetlen volt észre nem venni.

A Sötétség délben-l a XX. század Candide-'jának szoktam nevezni; ugyanígy hasonlíthatom Koestlert szerepében Voltaire-éhoz, aki maga is kiállt minden igaz ügyért, még akkor is, mikor praktikus haszna nem volt, mint például amikor évekig harcolt egy igazságtalanul kivégzett protestáns posztumusz becsületéért. Koestler praktikusabb volt, de Voltairenél jóval nehezebb helyzettel kellett megküzdenie. Az angolok, akik megmentették életét és kihozták Franco börtönéből, rossznéven vették tőle, hogy náluk megtelepedett „idegen” létére ugyanezt teszi. Még sérelmesebbnek tekintették, ha angol belpolitikába szólt bele, még akkor is, ha egyetértettek vele. így történt ez, amikor Koestler a halálbüntetés eltörléséért vívta konok küzdelmét az angol sajtóban és győzött. Még jellemzőbb példája volt, amikor a hatvanas évek elején cikksorozata jelent meg az Observer-ben, mi a baj az országgal. Mindaz, amit írt, ma közhely; akkor félelmes újdonságként hatott: hogy versenyképtelen iparral nem lehet jól élni, hogy amit az uralkodóosztály kapzsiságával nem tudott elérni, a szakszervezeti vezetők kapzsisága el fogja érni, mármint hogy tönkreteszik Angliát, stb. A cikksorozat megjelenése után Koestler panaszkodott, hogy angol barátai jórésze nem köszön vissza néki. Amikor minden jóslata bevált, egyesek „az egyetlen angol patriótának” hívták, de az elmaradt barátok továbbra is elfordultak.

Koestler tudta, hogy minden nyugati tiltakozás segít a kommunista-fasiszta börtönök politikai rabjain, vagy legalább enyhíti sorsukat. Mindig és azonnal hozzálátott, hogy közbenjárjon értük. Egyszer, ugyancsak a hatvanas évek elején, hétvégi vendégségben voltunk nála Long Barnban. Valamelyikünk — Mikes Gyurka? Ignotus Pál? már nem emlékszem — megérkezésünk után elmondta, szombaton kora délután, hogy a váci fegyházból híreket kapott: Déry Tibor egészsége rossz, a bánásmód gyalázatos, azt hallani, hogy élete veszélyben forog. Koestler ismerte Déry Tibort Berlinből. „Déry” — mondta. „Déry! Milyen derék ember, milyen rossz író”, és másra terelte a szót. Reggel három felé járt az idő, mikor visszatért Déryre; tenni kell érte valamit. Az angol munkáspárt vezére két nap múlva indul Moszkvába, Hruscsovhoz; meg kell kérni, lépjen közbe Déryért. „Megyek telefonálni Gaitskellnek", mondta. Igyekeztük lebeszélni: reggel háromkor mégsem lehet telefonálni az ország egyik vezetőjének. „Dehogynem lehet.”

Felszaladtunk a vendégszobákban lévő mellékállomásokhoz hallgatózni, titkár jelentkezett: Gaitskell alszik, mondta. „Egy ember életéről van szó”, felelte Koestler. „Az más”. Rövid szünet után Gaitskell vette fel a kagylót. Koestler elmondta a tényállást, Déry jellemét dicsérte és írói tehetségét. Megkérte Gaitskellt: járjon közbe kiszabadításáért Hruscsovnál. „Megteszem”, felelte Gaitskell, „de tudom, mit válaszol nekem. Azt: hogy mi köze van neki Magyarország belügyeihez?” — „Égy van”, helyeselte Koestler, „ezt az ellenvetést kell kihúzni belőle. És akkor, kérem önt, mondja meg a hájas ukránnak: közismert róla, hogy nem avatkozik más országok belügyeibe. De ön úgy tudja, hogy Hruscsov és Ká- 103